Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Pik Katalin: A családgondozó gondjai

Hasonlítsuk ezt össze a kerületi arányokkal, amelyek szerint a foglalkoztatottak 58 százaléka fizikai dolgozó. A gondozott családok körében tehát erősen az átlag fölött vannak a fizikai foglalkozásúak. A gyakori válás és az alacsony iskolai végzettség mellett jellemző a több gyerek. Az átlagos gyerekszám: 3,4, ez is jelentősen magasabb a kerületi átlagnál (ez valamivel egy alatt van). Jövedelmi viszonyaik mindebből következően elég rosszak. A 43 közül 15 családnál (35 százalék) nem éri el az egy főre jutó jövedelem a sajátjogú nyugdíjminimumot (1981-ben ez 1630 forint volt). Ez azért fontos határvonal, mert ilyen esetekben a kiskorúak számára kérni lehet az ún. rendszeres nevelési segélyt. Megadásának azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele az alacsony egy főre jutó jövedelem, sok egyéb, gyakran az ügyintézők szubjektív megítélésétől függő szempontot is figyelembe vesznek. Például: a szülők erkölcsi magatartását, mit nem hatósági erkölcsi bizonyítvány, hanem esetleg a szomszédok megkérdezése alapján minősítenek. A kerületben a fizikai foglalkozásúak átlagkeresete 1980-ban 3988 forint volt. Két keresővel és az átlagos, 2,8 fős családnagysággal számolva, egy átlagos ipari munkás családjában, 2848 forint jut egy főre, a családi pótlék nélkül. (A statisztika szerint egy gyerek az általános, erre nem is jár családi pótlék). A gondozott családok valamivel több mint harmadában ennek az összegnek nagyjából csak a fele jut. Gyakorlatilag minden családnak van valamilyen önálló lakása, csak hárman laknak együtt valamelyik nagyszülővel. Ez a helyzet jónak mondható, mert a kerületben a lakásigények kielégítése még a fővárosi átlagnál is rosszabb. (A fővárosban az igénylők 14 százaléka kapott lakást 1980-ban, a kerületben mindössze 11 százalék.) A kedvezőnek tünő helyzet azonban nem árul el semmit a lakások minőségéről. Komfort nélküli lakásban lakik a szóban forgó családok 41 százaléka (pedig általában több gyerekesek, mint már az előzőekből láttuk!). A kerület lakásainak 25 százalékában nincs fürdőszoba. A kívánatosnak tartott laksürüséget, két személy szobánként, a 43 család 65 százalékában haladja meg a helyzet. Ha a statisztikában használatos 100 lakásra jutó személyek számát nézzük: 555. A kerületi átlag: 312, ugyanaz a főváros egészét tekintve: 283. A számok önmagukért beszélnek, nem igényelnek különösebb kommentárt. A gondozott családok itt is, mint a többi, általunk számított mutatóban, lényegesen rosszabb helyzetben vannak, mint a kerület többi lakója. Mit tehet egyáltalán a családgondozó egy nevelési tanácsadóban? Milyen fajta feladatai vannak a fent jellemzett családoknál? A rendkívül szerteágazó teendőket megpróbáltuk valamennyire csoportosítani: 1./ A legtöbb esetben (67 százalék) valamiféle „közvetítőként" működik a család és az iskola között. A családdal megpróbálja elfogadtatni az iskola vagy az óvoda értékeit, a pedagógusokkal pedig a gyereket, a szülőket. 2./ Hivatali ügyintézések (56 százalék), ide számítva a különféle intézmények felkeresését személyesen, írásban vagy telefonon. Általában valamiféle értelmiségi „tapasztalatot" hasznosít, „ünnepnapi" tudást ad át. 3./ A pszichológiai gondozás előkészítése és megszervezése a gondozott családok gyerekeinél az esetek 39 százalékában látszott indokoltnak. Sajnos, a gyermekpszichológiai rendelések zsúfoltsága miatt gyakran kényszerülnek várakozásra a rászorulók. 4./ Az esetek 35 százalékában családterápia látszott szükségesnek, ezt a kerületi nevelési tanácsadó jelenlegi terhelése mellett nem lehetett sehol megvalósítani. 5./ Valamelyik szülő pszichológiai gondozása 16 százalékban lett volna szükséges (ez sem valósult meg teljes mértékben, sokszor nem tudta legyőzni a családgondozó a szülők idegenkedését). Összefoglaló tanulmányt olvashatunk a gyermek- és ifjúságvédelemben folyó családgondozói munkáról a Pedagógiai Szemle 1981/7—8. számában. Kádár Józsefné ebben a cikkben öt helyet jelöl meg, ahol családgondozói munka folyik a gyermek- és ifjúságvédelemben. Dr. Horányi Györgyné a Munkaügyi Szemle 1979/12. számában a nevelési tanácsadókban folyó családgondozói munkáról ír, és hangsúlyozza, mennyire fontos lenne, összehangolni az ilyenfajta tevékenységeket. Komplex családgondozás kellene szerinte. Ez valóban igaz. Hiszen a „problémás" családokban ritka, hogy csak a gyerekkel van valami baj. A gyerek legtöbbször csak a tüneteket produkálja — ez a keresztmetszeti képből is kitűnik. Előfordul ilyen esetekben, hogy a családban gondozzák az alkoholista apát, az elhagyott öreg nagymamát, esetleg az idegbeteg anyát, no meg a problémás magatartású gyereket, nem beszélve az esetleges anyagi csőd bekövetkezését megakadályozó szakszervezeti bizalmiról, valamint a lakásosztály vezetőjéről, akihez az idegbeteg anya minden héten egyszer-kétszer ellátogat. A jól működő családgondozó a nevelési tanácsadókban leginkább talán a nyugati államokban ismert „social worker"-nek felel meg. Pszichológusok, pedagógusok és gyógypedagógusok végeznek „social worker" munkát a fővárosban. (A vidéki nevelési tanácsadókban általában nincs ilyen munkakör, hiszen a nevelési tanácsadók országos előírása nem tartalmazza.) Talán az különbözteti meg a nevelési tanácsadók családgondozóinak munkáját a más intézményekben hasonló tevékenységet végzőkétől — a bejegyzett néven kívül —, hogy itt deklarálják: minden a gyerek érdekében történik. A nevelési tanácsadókban folyó pszichológiai és részben pedagógiai munka többnyire berendeléses rendszerben folyik. Különféle szervek — általában az iskola és az óvoda — jelzik, hogy baj van valamelyik gyerekkel. Esetenként a szülő vagy a gyerek jelentkezik kérdéssel vagy kéréssel. A problémák gyökerét nem lehet kizárólag pszichológiai eszközökkel feltárni. A családgondozói munka egyik része tehát exploratív: ideális esetben a pszichológus és a családgondozó szorosan együttműködik. Magyarországon „nem túlságosan" elterjedt a személyre szóló, kissé eltúlozva talán „szociálpszichológiai" gondoskodásnak nevezett tevékenység. Nem azért, mintha nem lenne rá szükség. Hogy szükség van rá, azt a neurotikus gyerekek és felnőttek növekvő száma és aránya mutatja. A gondoskodás hiányát többek között az is jelzi, hogy nincs ilyen jellegű egyetemi szintű szakemberképzés, nincs szakfolyóirat (sőt, még a külföldi lapok közül sem jár egyik sem, egyik könyvtárnak sem!). Sok pszichológusi képzettségű szakember végez a tanácsadókon belül családgondozást, „cségét". Munkájuk kezdetén sokat jelenthet, ha a problémás gyereket családja körében is megfigyelhetik, illetve a családtagok egymáshoz való viszonyáról, az otthon légköréről „in situ" kapnak információkat. A pszichológiai munka további része lehetne a családterápia, hiszen — mint az a fentiekből talán kiderült — egy-egy gyerek problémáját vajmi ritkán lehet elválasztani a családban vibráló, lappangó vagy éppen ki-kitörő feszültségektől. A családok nem elszigetelten élnek a társadalomban. Számos nyitott és „rejtett hálózat" részét képezik. Egyelőre még igen kevés az ofyan családgondozó, akinek szociológiai képzettsége van. (A bölcsészkaron tervbe vett szociológiai kiegészítő szakon alighanem nagyon népszerű lesz az ilyen irányban specializálódott képzés.) A gyerek problémáját a családi viszonyokban kereső, a család problémáit a társadalmi viszonyokban kutató, tehát pszichológiai és szociológiai ismeretekkel rendelkező szakemberekre lenne szükség, akik ezen felül még mindennapi, ha úgy tetszik, „ünnepnapi" tudással is rendelkeznek, így a gyakorlati ügyek intézésében „értelmiségi módon" képviselik ügyfeleik érdekeit. Egyelőre nagy szerepet kapnak az informális kapcsolatok, hiszen nincs komplex családgondozás. Ha a családgondozó véletlenül ismer ügyvédet vagy szívspecialistát, tud segíteni, ha nem, akkor megoldatlan marad a probléma. Mivel a családgondozói munka egyelőre nem eléggé elismert és nem eléggé közismert, a családgondozóként bemutatkozó, telefonáló, levelet író munkatárs nem kap ugyanolyan figyelmet, mint ha — mondjuk — a nevelési tanácsadó gyerekorvosa tenné meg ugyanezeket a lépéseket. A gondozói munka státusa nem tul magas. Még a tanácsadókon belül sem mindig. Ehhez járul, hogy sokan úgy képzelik: a családok körülményeit megfigyelni, leírni, véleményt formálni, ügyes-bajos dolgokat elintézni, nem igényel különösebb szakképzettséget. Az idős, a tanítást valamilyen ok miatt abbahagyó pedagógusok, iskolában elhelyezkedni nem óhajtó gyógypedagógusok, a viszonylag kötetlen munkaidő szabadságából saját ügyeik intézésére időt profitáló kisgyerekes anyák nem emelik a családgondozói munka presztízsét. Érdekes módon, az emberekre kíváncsi pszichológusok közül sokan nem kíváncsiak az emberek környezetére, elképzelhetetlennek tartják, hogy a rendelő ajtaján kívül, a fehér köpenyt levéve is lehet — sőt, nézetem szerint kell — kapcsolatokat teremteni idegen lakások ajtaján becsöngetve, az íróasztal védelme nélkül, majdnem ugyanannyira kiszolgáltatva, mint a segítséget igénylő „páciens". 12