Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Szántó Piroska: A Bowden-zsinór

rasztott bennünket. Nem vagyunk valami jó bőrben, Korniss szerint Panni olyan sovány, hogy „profilból nem is látszik". De azért leültetnek, és elkérdezik, mit tudunk az ismerősökről s a családról, aztán sóhajtva kezd panaszkodni Nóra: — Látjátok, így vagyunk, csak a földszintet használjuk napközben, az emeleten csak egy-egy szobát tudunk fűteni minden családnak (Henrik nagyapjáék, Károlyék és Paliék laknak a villában, mindig Buddenbrook-házat szerettek játszani), a férfiak egész nap az üzletben vannak, újra kell kezdeni azéletet, hiába, szörnyű veszteségeink voltak, de hát majd csak kialakul, jövő héten már bejön Rózsika is, a régi szakácsném Monorról, majd kocsit küldünk érte, képzeljétek, másként be se jönne, hát most nektek jó világ lesz, Piroskát bizonyosan mindennel ellátják, meg az uradat is, az is kommunista volt, ugye? Itthon van már? Most mondjuk meg neki, hogy Panni tegnapelőtt adta el egy bögre zsírért a fekete ruháját, s hogy az a csomag (bab, borsó és szezámolaj), amit a Nemzeti Segély ad hetenként a művészeknek, az egyetlen alapja az életünknek. Hogy Panni romot takarít az iskolájában, és Korniss katonaruhája a tetvetlenítéskor úgy tönkrement, hogy ha fel tud majd kelni az ágyból, legföljebb a festőköpenyét veheti fel, mert más ruhája nem maradt. Hogy én, igaz, a szakszervezetben dolgozom, de egy csomag gyertyát kaptam honoráriumba egy plakátrajzért, és hónapok óta hazaviszem a Jókai utcai zsizsikes borsóleves felét egy konzervdobozban Panninak. El sem hinnék, különben is gyerünk innen, mert még elsírom magamat, úgy megsajnálom őket. — En megvárom a családot, de ti nem ennétek egy tányér levest? Már kész — kavar fegyet a fazékon Nóra. — Nem, dehogy, nem vagyunk éhesek — mondja Panni. — De, kérünk — mondom én, a gyönge jellem. Kanalazzuk az isteni levest, Nóra kenyeret is szel hozzá, igazi kenyér, látom, hogy Panni titokban zsebre dugja Kornissnak, én már belefaltam, de elszégyellem magam, és én is zsebre dugom a maradékot. És most meglepő dolog történik. Károly, Pali öccse, aki meglehetősen hátul állt, mikor az észt osztogatták, hirtelen berobban a konyhába: — Itt vagytok, Nórika? Most osztjuk szét a Béla amerikai csomagját, ebéd előtt, most mindnyájan itthon vagyunk. — Hű, de nehéz volt— lökdös be kézzellábbal egy hatalmas faládát, már feszegeti is a leszögezett tetejét — most hozták, egy katonai autóval küldte Béla az amerikai zónából. A láda színültig tele konzervekkel. Kakaó, kávé, szárított gyümölcs, sonkakonzerv, zsír, cigarettakartonok. Van időm jól megfigyelni, mert Károlyka lassan rakja háromfelé igazságosan. Három nagy kupac emelkedik a padlón, az asztalra nem is férne már. Milyen szép, színes dobozok. Milyen furcsa, hogy rajta van a tartalmuk képe is, sárgabarack, rajta zöld levél, rózsaszínű sonkaszeletek, mellettük kés és retek, istenem, csokoládé mosolygású fiatal nő tálcán narancsitalt kínál, a csokoládétáblákon zöld mezőben barnafoltos tehén — egyik doboz se lyukas, nem is horpadt, nem is rozsdás. A cigarettacsomagon teve, Camel. Camel. Valaha álltam egy svájci pályaudvaron, és cigarettát vettem, pénzért, nem koldultam, nem cseréltem — nézd, amerikai cigaretta, teve van rajta! — Inkább törököt vegyél — ajánlotta egykori férjem —, Turmacot. — Piros dobozban volt. Azért tesznek színes képet a dobozra, hogy kedvet kapjak rá, hogy azt vegyem meg. Mert sokféle van, válogatni lehet. Nem jegyre adják, nem is ajándékba, nem is segélybe. Vehet, aki akar, amennyit bír. A láda kiürült, a három kupacot Károlyka és Nóra három kosárba rakja — honnan varázsolták elő ezt a három kosarat? — méghozzá ekkorákat. Úgy látszik, így szokták. Nem először történik az ilyen osztozkodás. Béla, Pali másik testvére Amerikában él, professzor valahol, vegyész. Azért egyet adhattak volna. Ahogy kiérünk az utcára, úgy elkezdünk röhögni, hogy le kell ülnünk egy csomó szépen összerakott téglára, fuldoklunk, köhögünk, afinom leves most fejti ki élénkítő hatását, istenien érezzük magunkat, a nap is süt. — Mit akarsz — nyögöm —, aranyért mindent lehet kapni, még szalmakalapot is vehetsz Kornissnak, úgyis azért sír, hogy elveszett a gyönyörű festőkalapja! Panni elkomorul, a gyűrűje helyét tapogatja — már nincs meg, rögtön eladta, amikor Korniss hazaért. Sárgarépát, karalábét és húst vett rajta, meg hagymát, az orvos barátunkazt mondta, hogy azonnal vitamint kell kapnia, különben isten tudja, mikor szedi össze magát. Több aranytárgy nincs a családban. Pénzért is lehetne kapni egyet-mást, de az sincs. Honnan lenne nekünk, s ami van egyeseknek, annak is zuhan az értéke. Infláció jön, mondják, s az árak félelmetesen rohannak felfelé. De kezdenek segíteni azok az országok, akiket nem ért el a háború. Mi is kapunk a Nemzeti Segélytől egy svéd csomagot. Ránk is fért, mert Panni romtakarítás közben talált egy parányi szürke cicát, úgy sírt egyedül, hogy hazahozta, most már négyen vagyunk. A svéd csomagban csudálatosan sok négyszögletesre vágott keménypapír van, szép simán egymásra rakva, arról kisül, hogy odavaló kenyér. És zabpehely és kása, meg egy hatalmas, henger alakú konzervdoboz. Nem tudunk svédül, de annyit kibetűzünk a feliratból, hogy máj. Az egész családot óriási izgalom fogja el, a Ljubicának keresztelt cicát is. Korniss felkel az ágyból, mindnyájan leülünk a konyhaasztal köré, a cica Korniss ölébe. Gyönyörű, piros szeletek kerülnek ki a dobozból, sajnos, nyers. Van még kétujjnyi szezámolajunk, megsütjük — mondja Panni —, egyszer élünk. Még forró, amikor nekiesünk, aztán egyszerre köpjük ki mind a hárman. Belül merő vér és édes, mint a méz, Ljubica boldogan kap utána, ilyent még nem látott, gondolom, aztán ő is otthagyja, rákapar. Nem vagyunk elég edzettek, még mindig nem, a fene a magyar ízlésünket, Panni sírva fakad, Korniss azt magyarázza, hogy a fagyott lóhúst mennyivel jobban el lehetett készíteni, ha volt hozzá só, de — teszi hozzá — a fahamu is jó, az is sós. Marad a zabpehely nyersen s a kása, vízben főve. „Azért csak kivirított tavasszal az ibolya, ha vérrel öntözték is a földet" — melyik Jókaiban van ez? És melyik földet? Szentendrén már bizonyosan érik a cseresznye, zöldell a hagyma és a saláta — de Szentendre elérhetetlen messzeségben van — Félegyházáról ne is beszéljünk, különben is, nekünk már ott sincs földünk. Piac? Egyszer merészkedtem el az újpesti piacig — semmit nem tudtam venni. Aranyat vagy ruhát kértek mindenért vagy rengeteg pénzt. Az üres előszobaszekrényben ott alszik a kiscica. Az ismeretlen rendeltetésű, Nóráék üzletéből való gumitekercs kellős közepén. Alvó cicát, aki bizonyosan húsról álmodik, bűn felkelteni. Engem se kelt fel senki, mikor minden áldott éjjel stíriai metéltről álmodok, a fene a gusztusomat, éppen stíriai metéltről, amit ugyan nem nagyon sokszor ettem életemben, de álmomban pontosan érzem a meleg, cukros, vaníliás szagát — mégis felnyalábolom Ljubicát, átrakom az üres szekrény egy másik 10