Budapest, 1981. (19. évfolyam)

11. szám november - Petneki Áron: Művészet Magyarországon 1830—1870

Művészet Ma Forray Iván: Szobabelsö, kilátással a Várhegyre. Akvarell A Galéria munkatársai és az MTA művészettörténeti kutatócsoportja közösen nagyszabású kiállítást rendezett, amely ez év augusztusában nyílt meg a budavári palotában. A Magyarország művészetét 1830 és 1870 között bemutató tárlat szerves folytatása annak a korábbi vállalkozásnak, amely tavaly az 1780 és 1830 közötti évek magyarországi művészeti életről adott átfogó képet.* Az új magyar művészettörténeti összefoglalás munkálatai tették lehetővé, hogy eddig ismeretlen dokumentumokat, műalkotásokat is bemutassanak a nagyközönségnek. Korábban jóval kevesebbet tudtunk a múlt századi magyar művészetről. Voltak olyan alkotások, amelyeket csak hírből ismertünk. Ennek a mostani kiállításnak — bár az egész ország területét átfogja — fontos a budapesti vonatkozású része: a főváros művészeti életének egyik nagy korszaka ez az időszak. Az 1830-as évtized fordulópontja volt a magyar művészetnek. A reformmozgalom, a polgárosodás megindulása egyre inkább átalakítja a mecénás-megbízó és a művész korábbi, feudális kapcsolatát. A feladatok is mások. Az építészek immár nem főúri palotákat, szerzetesrendi kolostorokat, nagyszabású egyházi építményeket emelnek és díszítenek elsősorban, hanem országos, nemzeti jellegű intézményeket: országházat, városházát, megyeházát, hidat, vigadót és olyan közcélú épületeket is, mint amilyen például a börtön. (Gondoljunk a reformkor nagy témájára, a börtönviszonyok megjavítására.) A * Mojzer Miklós ismertette Kazinczy korának művészete címmel, Budapest 1980/9. sz. (A szerk.) szobrászat fő feladata az lett, hogy megmintázza a nemzet nagyjainak emlékmüvét. A festészet a nemzeti romantika jegyében fogalmazza át a történeti témákat és a hazai környezetből vett életképeket, de még a hazai táj bemutatását is. A sokszorosító grafika, a könyv- és folyóirat-illusztráció központjává a főváros válik. Itt működik a legtöbb nyomda, litográfiái intézet, és lassanként Pest-Buda határozza meg az egész ország művészeti ízlését. Megindul a szervezett művészeti élet: 1839-ben létrejön a Pesti Műegylet, amely a következő évben már nagyszabású tárlatot rendez. Talán az építészek alkották a legtöbb jelentős művet a Dunaparti testvérvárosban ebben a korban. Az 1830-as években érte el csúcspontját a hazai klasszicizmus. Legfontosabb alkotásai a Magyar Nemzeti Múzeum épülete, a Károlyi-palota (átépítés) és a pesti Vármegyeháza. A klasszicizmus jegyében kezdte építeni Hild József a lipótvárosi plébániatemplomot (a mai Bazilikát), amelyet tragikus beomlása után már neoreneszánsz stílusban folytatott Ybl Miklós. A lakóházak közül a nevezetes pesti Feldunasor egységes klasszicista házsorát emelném ki. Még uralkodott az architektúrában a klasszicista formavilág, amikor már megjelent a hazai romantikus építészet is. Egyik legkedvesebb, máig is álló pesti emléke az 1842-ben megkezdett városligeti Hermina-kápolna. A romantika kiteljesedésének nagyszerű pesti tanúbizonysága a Feszi-féle pesti Vigadó vagy a keleti formakincset felcsillantó Dohány utcai zsinagóga, végül pedig a Tudományos Akadémia székháza. Sok érdekes építészeti tervrajzot mutat be a mostani ki-1830 állítás. A tervváltozatok gazdag fantáziáról tanúskodnak. Elgondolni is furcsa például, hogy a Lánchíd pilléreinek kapuzata olyan is lehetett volna, amilyet a tervvariánsok elénk tárnak. Ugyancsak izgalmas figyelemmel kísérni a Sándor utcai képviselőház (a mai olasz kultúrintézet) terveinek alakulását. Érdekes dokumentációt láthatunk az első országház-tervpályázatról. 1830 óta állandóan szerepelt a reformországgyűlések napirendjén a Pesten felépítendő parlament ügye. (Gondoljunk csak Vörösmarty dörgedelmes soraira: „A hazának nincsen háza, Mert fiainak Nem hazája...") A szabadságharc eseményei és az elnyomatás évei miatt azonban egészen a millenniumig elodázódott az új parlament megépítése. Főleg a korszak első felében dúltak nagy viták a fővárosi emlékművek fölállítása körül. Már nem a devóció (vallási fogadalomtétel) emeltet szobrokat a pestibudai utcákon, miként a barokk korban, hanem a nemzeti kegyelet. Ferenczy István Mátyásemlékmű terve heves polémiát váltott ki Széchenyi és Vörösmarty között. Érdekes módon a várost megszépíteni, európai szintre emelni igyekvő „legnagyobb magyar" nem pártolta az emlékmű felállítását, fontosabb feladatnak tartotta a gazdasági jelentőségű Lánchíd felépítését, mint a „porba-sárba süllyesztendő Mátyás-szoborét". Vörösmarty viszont így érvelt: „Az irodalom és *művészet termékei azon lenyomatok, melyekben nagy s isten képére teremtett nemzetek alakjaikat fenn hagyják." A Mátyás-szobor nem valósult meg — „a nemzet visszavonta kezét a további áldozattól" — ahogyan Ferenczy panaszolta. KIÁLLÍTÁS A MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN Borsos József: Libanoni emír, 1843. Olajfestmény 24