Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Rajna György: Nyomozás egy dombormű ügyében

hatjuk tehát, hogy a grund beteljesí­tette mindazt, ami után a városi gye­rekek sóvárogtak: a szabad mozgás­teret, a sportolás, a játék, a fára má­szás, a kaland lehetőségeit. A terpesz­kedő város mindig hagyott egy-egy telket, amelyet minden szigorú elő­írás, rendtartás nélkül lehetett hasz­nálni. Lehetnek eltérőek a vélemények a mai budapesti játszóterekről, de ami az elmúlt húsz esztendő fejlődését illeti, rendelkezünk néhány tiszteletre méltó adattal. 1960-ban 325 játszótér és játszóhely volt a fővárosban, az 1980-as évet 1600 játszótérrel, illetve játszóhellyel „zártuk' . Húsz esztendő alatt tehát a számuk több mint ötszö­rösére növekedett, miközben a par­kok területe „csupán" a duplájára. Nem hiszem, hogy olyan sok város van a világon, amely hasonló számada­tokkal büszkélkedhetne. Hogyan alakultak ki ezek a játszó­terek? A tömeges lakásépítés adott­ságait felhasználva, a kerttervezők fiatal nemzedéke élni tudott a lehető­séggel. Dicséretükre legyen mondva, hogy nem elégedtek meg saját szak­mai felkészültségükkel, hanem peda­gógusokból, gyermekpszichológusok­ból és más szakemberekből álló bizott­ságokkal tanulmányozták a különböző korú gyermekek mozgás- és játék­igényét, a korcsoportok igényeire hangolt játszótereket. E korszak lehe­tőségei közé tartozott, hogy a szak­emberek számára megnyílt a világ, és igy átvehették és alkalmazhatták a külföldön szerzett tapasztalatokat is. Ennek eredménye, hogy az 1950-es évek és az azt megelőző időszak kissé katonásan egyforma — néhány hintá­ból és homokozóból álló — játszóterei helyébe a 60—70-es évtizedben a gye­rekek fantáziáját foglalkoztató rakéta, földgömb formájú játékokat is építet­tek, figyelembe véve azt a törvény­szerűséget is, hogy amint nőnek a gye­rekek, egyre inkább a sportot kedve­lik, tehát a tíz éven felüliek számára sportjátszótereket, sportkerteket ala­kítottak ki. Ezek nemcsak játéklehető­séget nyújtanak, hanem fontos társa­dalompolitikai célt szolgálnak azáltal, hogy a tinédzserekben „túltengő' energiát helyes mederbe terelik. Ez nem kiagyalt összefüggés, hanem Buda­pesten és a világ más városaiban is ki­mutatott valóságos jelenség. A techni­ka fejlődésével a munka mind keve­sebb fizikai erőfeszítéssel jár, mind több a szabad idő, s nem közömbös, hogy a csoportba verődött fiatalok mire fordítják ezt a „fölös energiát"; játszanak, sportolnak, mert van hol, vagy például közterületek beren­dezéseinek rongálásában élik ki magu­kat — talán éppen játszótér híján. Kétségtelen tény, hogy a játszótér­építés túlzottan tudományos megala­pozottságából születtek fantáziátlan megoldások is, gondoljunk csak a mű­kő csúszdák vagy más játékok szigorú vonalvezetésére. Eltelt néhány év, míg tervezőink észrevették és korrigálták a hibákat. Építeni kezdtek „kaland­játszótereket" is, ahová „visszatér­tek" a göngyölegek, a használt autó­gumik, a játék állatok és a játék vona­tok, a várak, a házikók. E felismerés eredménye a városligeti, a gellérthegyi csúszdarendszer, a Károlyi-kerti, a Balassi Bálint utcai és a kelenföldi vá­rosközpontban kialakított játszótér. Ez utóbbi városszerkezeti különleges­ségnek számít, hiszen nem sok példát találhatunk arra, hogy játszótér alkossa a városközpont „központját". Mégis, ha ma végigjárjuk a főváros játszótereit, akkor tárgyilagosan azt állapíthatjuk meg, hogy — különösen az új lakótelepeken — valóban a me­revség, a sematikus megoldások és nem utolsósorban a túlzsúfoltság, az összeszorítottság jellemzi őket. Akár a Havanna úti, akár a kispesti új lakó­telepen levő agyonzsúfolt, egymás he­gyére-hátára rakott játszószerekkel megépített játszótereket vizsgáljuk, jo­gosan merül fel a kérdés: lehet-e eze­ket egyáltalán térnek nevezni. Inkább a játszószerek halmazának tekinthe­tők. Ismerjük el, hogy a házgyári techno­lógiával épült lakótelepekhez nekünk, kertészeknek, inkább növényeket kel­lett volna hozzáadnunk, s nem újabb nagy mennyiségű betont. Hiszen a nö­vény lett volna talán egyedül alkalmas arra, hogy otthonos jelleget kölcsö­nözzön a sokat emlegetett „művi" környezetnek. Akármilyen szép ered­ményeket értünk is el a játszóterek és felszerelésük számának növekedésé­ben, az elmúlt két évtized alatt a par­kok burkolt felülete nyolcszorosára nőtt. Ez még akkor is meghökkentő adat, ha ezt a fenntartási költségek in­dokolták, tudniillik, ennek „gondo­zása" kevesebb élőmunkát igényel, te­hát olcsóbb. Most azonban jelentkezik egy újabb tényező, mégpedig az anyagi megfontolás. Végül is nem mindegy, hogy egy négyzetméter zöldterület 340 vagy 170 forintba kerül. A különb­ség a fővárosban egy ötéves tervciklus alatt 400 millió forint. A VI. ötéves tervben nem lesz lehe­tőségünk a „játszótérorgia" folytatá­sára. Kevesebb pénz jut a parkokra, ezért jobbára csak társadalmi segít­séggel alakíthatók ki a legszüksége­sebb zöldfelületek is. Szerencsének tarthatjuk, hogy az anyagi megfonto­lások és a szakmai szempontok egya­ránt kedvező irányba terelhetik törek­véseinket. Persze a szerényebb összeg­ből is lehet eredményesen gazdál­kodni, s ha nem a felhasználható terü­letekkel, az ültetendő növényekkel — elsősorban a fákkal — „takarékosko­dunk", akkor célszerűbb és barátsá­gosabb parkokat építhetünk. Arról azonban le kell mondanunk, hogy a játszóterek mintegy a lakások összkomfortjához tartozzanak, hogy úgyszólván az ablakok alatt helyezked­jenek el. Olcsóbb elemekből a lakó­telepek szélén, akár külterjesen — rendszeres öntözés és pázsitnyírás nél­kül — kialakított egy-két területen, futballkapuval és néhány tornaállvány­nyal megoldható a lakótelep játszótér­gondja. Ha meghagyjuk a szabad terü­letet, akkor később kiépíthetik a ját­szóteret is. Szocialista brigádok vállalatoktól, gyáraktól kapott anya­gok felhasználásával társadalmi mun­kában berendezhetik a játszóteret. Tudom, akadnak majd ellenzői en­nek az álláspontnak szakmai berkek­ben is. Mégis az a véleményem, hogy — messzemenően figyelembe véve a követelményeket és gazdasági lehető­ségeinket — meg kell szabadulni be­idegződéseinktől, még akkor is, ha azok egyébként rokonszenvesek. RAJNA GYÖRGY NYOMOZÁS EG> Afőváros emléktábláit ku­tatva megakadt a szemem a XI., Fehérvári út 88/b szám alatti bérházon. A kaputól jobbra, a ház falán levő dombor­mű egy kalapos férfit ábrázol. A mélydomborítású keret felső szegélyén évszám: „ANNO 1928". Ki lehet az ismeretien férfi? Netalántán egy építész emlékét megőrizendő készült a szép dombormű? Egy apró jel min­denesetre erre utalt: az emlék­táblán szinte a cégér pontosságá­val árulkodó körző. Ahogyan jobban szemügyre vettem az épületet, több falán elektromos­ságra utaló dombormű is feltűnt. Beck Ö. Fülöp szobrai A neobarokkos alakoknak szim­bolikus jelentőségük van: a ház a Fővárosi Elektromos Művek bérháza. Sokszor megálltam előt­te, és próbáltam, ha csak vala­micske apró jelből is, a „kalapos férfi" titkát megfejteni. Legalább a művész nevét tudnám, aki a domborművet készítette— mor­fondíroztam magamban—, mind­járt könnyebb lenne a kutatás! De az emléktábla a sok nézgelő­dés során sem árult el semmit. A szerencsés véletlen azonban útbaigazított. Egyik sétámon — látván a házra szegezett figyel­memet— megszólított egy idő­sebb férfi, s amikor megtudta, hogy mit kutatok, készséggel 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom