Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Csorba Győző: Versek

a magam nevében — sokféleképp marad eligazítom ez a könyv. Egyrészt úgy, ahogy az igaz írói alkotások; szerzőjükre gondolhatunk, ebbe egy kis személyesség képzetét lophatjuk stb. Másrészt meg, mintha jó időre „elhelyezné" Budapestet ott, ahol álom és valóság határvidékén tényleg látható. Ezt az épp megfelelő méretű végeredményt, mondanivalójának ezt a felét, Granasztói Pál az átfedések módszerével közli. Akaratlanul így: ez járódott össze, ez integrálódott nézésként a járásba. Épületek értékéről, épületek értéktelensége ellenére sajátos becsű kompoziciókról, komponálatlanságuk ellenére vonzó összhatású képződményekről ír úgy, hogy maga a téma csakhamar nem csupán „a valóságból" kezd ismerős lenni, hanem abból a legalább ugyanilyen esélyű „valóból": az írói n&űből. Kezd kialakulni egy kettős kép, a legnagyobb bűvöletek egyike: Granasztói Pál könyvét olvasva én egy idő múlva már Granasztói Pál Budapestjében „kaptam magam"; vagyis azon kaptam magam, hogy mintha ebben a könyvbeli városban járván, álomból szinte, ráemlékeznék a tényleges városra, ahol élek. Miközben ennek a könyvnek nincsen külön „története", meséje, cselekménye — hogyan lehetne! —, kialakít mégis valami effélét. Szereplőivé válnak terek, korok, stílusok, személyes emlékek, személytelen közlések, arányítások... és így tovább, egyre bonyolultabb a szereplőgárda. S mégis akkora egyszerűséggel játsszák a darabot, szólaltatják szólamaikat, bonyolítják regényüket! S közben — mármost „mi közben"? mi a tükörkép és mi a reális? — annyira valósan erről szól a könyv, ami itt van, ami ez a város. A gyengédség nem lakk; az értékelés sem műpor. A szakember eleganciája lenyűgöző: észre se veszem, és városesztétikai, urbanisztikai, térlátásbeli szakismeretekhez jutok, egy-egy példa kapcsán. De Granasztói Pál mindig tovább von; mert nem erről van „szó". És ebben igaza van. A könyvek ismeretlen sorsa nem a szándékkal dől el; s nem a forma szerinti — esetleg pompázatos, lenyűgöző, „még-sosem volt" — végeredménnyel. Van minden könyvnek ha van! — valami kis erezete. Ami az író szándékaitól teljesen függetlenül valósult meg benne. Ahol az író „vallott". A könyv is olyan város, amely — a makacs, öntudatlan ismerősök útján — a „bejárás" előtt feltárul. Lassan meggyőződünk róla, hogy minden ízéig valódi (a könyv) és igaz. Terekre másképp megyek ezentúl; mint például az általam is annyira kedvelt Mikszáth Kálmán térre, a Mária térre; a Hunfal vy utcából másképp nézek le... egy egészen csekély árnyalatnyival másképp, s mégis kérdezhetné valaki: hogyan másképp? Azzal másképp, felelném, hogy ott már mindenütt emlékezni fogok erre a könyvre. Szerzőjére, aki itt járt. Az üyesmi is: jel. De ha már nem lesz rám forma szerint is az kihagyhatatlan verebek miatt oly kötelező az „itt éltem" jeligéje, a rue de la Paix-t, a Saint Sulpice környékét, a campókat és a többi helyet viszontlátva, újra látva, egyebeket pedig először látva eszembe fog jutni mindebből valami. így érintkezünk, érdek nélkül, összefonódó pillanatnyi ügyek nélkül is, egy város lakói; és erről tudni fontos. Nem említettem, miként kötődöm már csak a Víziváros említésével is ehhez a könyvhöz, s itt sem gombolyítom fel a szálat. Hadd maradjak egyetlen idézetnél, mely végképp nem engem érint; ám előtte még azt is hadd mondjam el: a negyvenkét éve itt élő ember szerénysége tiltotta volna, hogy mindezt másképp mondjam el; hogy ne a személyességnek pontosan ezzel az erezetrendszerével. (Mert ebbe is van azért olykor beleszólása önmagánál az írónak; csak ritkán hajlandó, kevés tárgyért, ilyesmire.) A kis idézet természetesen a Víziváros-fejezetből való; de nem azért idézem, mert én itt lakom. „A legszebbnek érzem hát ezt a részt a Vízivárosban: a ... Hunfalvy utca környékét, és valamivel alá is tudnám támasztani", írja Granasztói Pál. „Itt olyan békesség van, olyan néptelen, elkanyarodó, a Várhegy oldalát követő utcák, kis kertek, alacsony házak, sok lomb, várfal, omladékok, lépcsők akár a régi kisvárosokban. S innen minduntalan feltárul egy másik város is, akár valami vízió: a legnagyobbak, a legtágasabbak és legszebbek egyike Európában Budapest... Furcsa, hasonlíthatatlan kettős kép ez: egy kisváros horizontjára vetítve a nagy... Álomba merült városrészben járunk, és látjuk belőle, hoi./ontján, a valóságot. De nem mondhatnánk-e úgy is, hogy a valóságban, egy vidékies városban járunk, s látjuk horizontján azt az álmot, szinte délibábot, amit a városépítő elődök megálmodtak: a világváros vízióját? Ennek az együttesnek, ennek a kettős, kétértelmű képnek nem találom párját — a Duna mentén semmiképpen sem, s máshol is nehezen." Csorba Győző versei EGY GYERMEK JÖTT Az emberélet szokvány-vége táján, mikor már az elforduló egekből úgy véltem: hurkot vetett a halál rám, s fordultam én is el az emberektől, és lett nagy éj, nagy csöndesség köröttem, s én mindinkább vacogtam, féltem ettől, bár tudtam, mindez elkerülhetetlen: — valahonnét dalolva, fényburokban egy gyermek jött elébem önfeledten, minthogyha csak véletlen járna ottan. S én szóltam: „Mi dolgod e zord vidéken?" S ő: „Édenkert ez" — válaszolt nyugodtan. S folytatta: „Nézd! nem látod? Éden, Éden!" Én meg mondása értelmét kerestem, s míg olvashatni sejtettem szemében, zavartan én is örvendezni kezdtem. SÁRGA KÖD A mondatok végén a pont A logikai következtetések legutolsó láncszemei A hosszútávú tervek második fele •A fontosabb jövendő dátumok Unokáim felnőttebb élete Javíthatatlan szétbomlása a legszebb kapcsolatnak A teljes összeomlás zenebonás vagy halk szenzációja: kivehetetlen ábrázolatok a cél körül hullámzó sárga ködben TÁRGYAIM Hogy kedvelem őket, nem észlelik. Ezért, ha többé nem fogom, se bánják. Az anyag állóképességéig elviselik majd bármilyen fokon az újabb birtoklók otrombaságát.