Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Tandori Dezső: Budapest arculatai

TANDORI DEZSŐ Budapest arculatai Granasztói Pál könyvének margójára A JL JL. város, azt hiszem, egykor szinte mindig erősség is volt; határozott „valami", célszerű tömörülés. Miért mondanám mások nevében: nekem a város gyakran csak mint a levegő; veszem. Mint az osztott lapot. Nem gondolok rá, hogy utcákon járok, terekre érek, súlypontok felé közledem — és mégis...! Nem „gondolom", de ez mind van; s az árnyalatok vannak igazán, az elágazások, a városban való mozgás évtizedei, azonosságok és változatok. A város: határozottan adott valami, amit mégis főként már-már csak öntudatlanul, oda se figyelve, alvajáró biztonsággal érzékelhetünk hitelesen; és szólni is így lehet róla. Ez nemcsak az idők lassú fordulata, hiszen — ahogy Granasztói Pál írja némely városokról: nem jáit bennük, nem tehet összehasonlítást velük — a mai néző nem nézte a régebbi korokat; és a folyamatosság képzete csak konstrukció ebben, kultúrhistóriánk megkomponált; nemcsak az idők valamiféle változása, hogy az „erős" dolgokról erősen szólni csak gyengéden, töredékesen, törékenység látszatával, önmagunk iránti — kiélezetlen, belső — kegyetlenséggel lehet, s nem vagdalkozva, nem nagy jelzőkkel s érzelmek emlegetésével. Nem újdonság ez, hanem a legjobb hagyomány, a tényleges folytonosság; Rilke írta: „mert éreztem Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980. erőt,/vonz, ami gyengéd". Vagy Klee városképei; ahol a faktúra — a vászoné, az anyagé — megeleveníti a valódi változások lenyomatait. Granasztói Pál a bejárt téma adta szerény magabiztossággal, az egyszeri emberi lény odavetett helyzetéről végig tudván, jobbat és rosszabbat ismervén szól valamiről, ami nem mérlegelés tárgya. Hogy ezt az utóbbi érzést kiválthatja olvasójában, meghatározza emberi és írói rangját. Elfogulatlanul olvasni ezt a könyvet számos okból nem tudhatom. Nem számolok be mindegyikről; hiszen mi magunk is „városok" vagyunk valahogy, „néma kövekkel", valóban felfedező szellemek útjai előtt tárulok, s így a becsület és a szakmai tisztesség is mintegy összeegyeztethető a „személyiségrendezés" szabályaival. Ezért hallgatok arról az általános, erős megértésről és vonzalomról, melyet Granasztói Pál művének és személyiségének egésze iránt — müyen különös az idő mérése! — most már lassan harmadik évtizede érzek. Maradok csupán annyinál: lelkifurdalásokra ébreszt ez a könyv. Önmagammal szembeni mulasztásaimra; és itt Rilke (A szökókutakról című versével, ahol az alkalmasint „bennünket" figyelő, isteneikként imádó titokzatos, számunkra szinte semmit sem jelentő lényekről ír, akiknek „egében" élünk) és Kosztolányi (Hajnali részegség) egyképp eszembe juthat. Hát te hogyan élsz itt, mondja nekem most ez a lelkifurdalás, mivel foglalkozol, hogy oly számos fontos dolgod mellett nem futja rá, hogy ezekből a jelenségekből, melyeknek csodálatos, épp jó méretű kaleidoszkópja ez a könyv, valamivel többet is észrevegyél? Hanem az üyen érzés gyorsan csap át az ellenkezőjébe: mi mással foglalkoznék, érdemben, mint utcák bejárásával, terek kimérésével, arányok érzékelésével; hosszú, hiábavaló várakozások közben (villamosmegállók a budai Dunaparton) összképig jutok; verebeinknek-itt-a-háznál füvet szedve (a verebek nálam, a lakásban: a Város) egészen „lehetetlen" zugokig hatolok, belső udvarokba, dombokra, olykor hétről hétre felkeresem ugyanazt a magas pontot, ahol a föld közvetlen „alacsony-szintjén" kutatok aztán, s örülök, ha egy különleges gazt emelhetek ki, örömet szerezni az itteni szobalakóknak — vajon nem a várost járom-e, érdemben, szinte mindörökké ? Ezért is ilyen nagyon az én könyvem Granasztói Pál új alkotása. Gyűjtemény ez a könyv. Hanem hát úgynevezett életünk is nem valaminek csak a gyűjteményes kiadása-e? Sétáké, melyeknek ürügye volt mindig valami; céloké, melyeknek eszköze volt a mozgás a város adott terében, és a célokra már nem is emlékszünk, de az úticél megmaradt, és közben házak épülnek, kilátások záródnak el, újabb ötleteinkkel — hogy még merre kanyarodhatnánk — kilátások nyílnak; az előbb említett jó, madárnak-öröm gazokért fedeztem fel újra a Hunfalvy utcát, ahol harminc éve, gyerekként jártam egy karácsony előestéjén, ki tudja már, miért. Ez is a város. De nemcsak ez. Véleményem van róla, „kettős képem" — és így is a város ez a könyv, Granasztói Pálé. Gyűjteményes szerkezetű az élet; amelynek lényege semmiképp sem a gyűjtemény mérete, értékét nem ez adja. Granasztói valami akkora szerénységgel — hadd ismételjem az iménti szót; stiláris egyszerűsége mesterien tanít, prózaírótársát, ilyen fogásokra is, mennyire jól felrúghatóak az iskolás szabályok, mennyire elhelyezhető egymás mellett több bekezdésben is például a „szép", ha a szép: igaz —, olyan átkaroló gesztussal és annyira közvetlenkedés nélküli természetességgel hasonlít össze városokat, arányit értékmérőnek nem használható, de letagadhatatlan tényeket, hogy meggyőz róla: ér az is valamit, amit e tárgyban „én" (az olvasó) tudok. Vannak úgynevezett mindentudó hasznos kis könyvek, melyek rádöbbentenek, mi mindent végezhetek el a ház körül önerőmből. Granasztói Pál a kincseimre ébreszt rá: mi mindenem van azáltal, hogy mászkálok, bízván többnyire koholmány céljaimban, kényszerű kötelességeimben, és „lábmunkát végzek", és ettől a fejembe és a szívembe kerül valami, rendszerezhetetlenül rendszereződik — kialakul az egyebek közt írói nyersanyagnak is nevezhető valami. Ezt a valamit Granasztói Pál egyszerien, megismételhetetlenül, a Krúdyk — a névtelenekét is köztük! — nyomdokait járva valósította meg a lélek remekművének formájában e könyvvel. őszintesége a járásé. Mert gondoljuk meg: a nézés is szinte becsaphat; tudatunk pedig szándékokkal van tele, melyek közül nem mindegyik állhat az első sorban. De a járás, mely a nézést és a szándékot integrálja öntudatlanává, ha igazán hallgatjuk a léptek zaja mögöttit, sőt, ha mindezt már mintha csak álmodnánk, nagy igazságokig juttat el. Kafka hirtelen esti sétája mond erről igen sokat, novelláinak kötetében. Ez a könyv valami módon úgy igaz, ahogy a legjobb emlékiratok; mindegy, hogy egy-egy dolgozat „holmi céllal" készült annak idején, nem számít, hogy lábjegyzet csülaga vezet kiegészítőül mai tényékig pár helyen. A teljes, nyitott, nagy érzékenység, mely nem akarja eltagadni közben a nézés mögött meglapuló szakjelleget és a születés, az emberi helyzet ledobhatatlan adottságait (mert p>éldául bármennyire „elveszve" járkáljon is egy író egy utcarendszerben, mégsincs úgy elveszve, mint... a hasonlat folytatható, tetszőlegesen; tehát amikor járunk és nézünk, önmagunkat is hordozzuk, elfogultságainkat stb.), ez az írói megvalósításokat könnyeden — és fájó, halandós nehézkedéssel — helyükre tevő, elővillantó készség, melyet lassú évtizedek és gyors érzékelések ötvöznek meghatározhatatlan állagú egésszé, derűs emlékek és latolgató töprengések, s az egészet már átható még megnevezhetetlenebb melankólia: ez a tágasság mindig a legnagyobb közelség pontos együttesét sugallja; velünk jön ez a kalauz, „végig a városon", megannyi szempontból nézve tárgyát, és mégsem „zavar" minket (ahogy én magam például, egyetlen valakitől eltekintve, nem szeretek senkivel se menni vagy találkozni, ha a várost járom; s ki tudja, mikor mit járunk, tehetem hozzá, a hagyományok jegyében). Nekem — mert hadd szóljak csak 22