Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Ruitner Sándor: Aranyat érő ólom

Csigó László felvételei Mert ma már csak a grafikusok meg a fotósok dolgoznak. Ezek — mutatott a kis pulpitusok felé — csak bizonyos régi anyagok pótlásai, javításai. Az igazgatóhoz fordultam. — Mondja, igazgató úr, elképzelhetetlen, hogy azok a régi lemezek még itt bujkálnak valahol? — Sajnos semmi remény — csóválta a fejét a fiatal igazgató. — Ma már csak olyan anyagokat őrizhetünk, amelyek számíthatnak újabb kiadásra. Néhány esztendővel ezelőtt szigorú lomtalanítást kellett végeznünk. Minden felesleges anyagot, relikviát „beöntöttünk". A Bartók-kiadás is fotótechnikai eljárással készül. — Sajnos! — sóhajtottam. — Ha az ön helyén állnék, akkor én is ezt mondanám — mosolyodott el az igazgató —, ám, ha ezeket a gyönyörű új gépeket nézem, akkor bizony nem sajnálom a veszteséget. S úgy gondolom, a végtermék sem csúnyább, mint ha a régi technikával csinálnánk. — Ügye, mester — fordult az idős szakemberhez. — Valóban szebb — helyeselt az öreg. — Nos, amit keresett, azt megtalálta, íme, az egyik riportalanya — mondta elmenőben az igazgató. — A továbbiakban a mester igazán többet tud segíteni. Ám, ha valamiben még szükségük lesz az én segítségemre, mindig megtalálnak... Bocsánatos bün, de alig jutottak el tudatomig az igazgató szavai, szinte nem is tudtam, mikor hagyott magunkra, illetve mikor maradtam magamra. A kis pultokon levő ólomlemezeket néztem. Valamelyik talán abból az „öntésből" készült, amelyik megsemmisítette a számomra eddig nem is sejtett kincset. A gyártásvezető és az asszisztens — gyakorlati emberek lévén — már a nevek után tudakozódtak, a mester pedig készségesen sorolta: Frantisek Slehta, Jaroslav Bruder, ők talán emlékeznek a régi munkára, és főleg arra a tiszta tekintetű férfira. — A személyzeti osztályon bizonyára megtalálják a címüket is — biztatta munkatársaimat, s ők már rohantak is. Aztán engem riasztott fel álmodozásomból. Kis irodájába hívott, hellyel kínált, majd íróasztalának legalsó fiókjából kiemelt egy csomagot. Kibontotta... Ólomlemezek! Levette a legfelsőt, és a kezembe adta. — Azt hiszem, ezek azok, amiket keres — elakadt a szava —, illetve ennyit sikerült megmentenem... Nem tudtam megszólalni, ő is csak nehezen. — Tudtam, egyszer még eljön valaki... és keresni fogja Hazafelé megsúlyosbodott kezemben a csomag. Ügy éreztem, nemcsak háromküónyi ólmot cipelek, hanem Bartók 15 évi munkáját, megvalósulatlan álmait ólomlemezekbe vésve Ennyi maradt... de müyen jó, hogy legalább ennyi maradt. Köszönet érte Josef Havleknak, aki megmentette... eltette... és várt... mert tudta, hogy egyszer majd eljön valaki és keresni fogja... S ki tudja, hány ilyen „nyomdász" él még közöttünk, aki szerényen visszahúzódva csak vár... hogy egyszer eljöjjön valaki... * Amikor hazajöttem, az arra illetékes szerv fanyalgó elutasítása kissé lehűtötte lelkesedésemet ... Ám egy évtized elmúltával az alakuló Bartók-emlékház leendő vezetője boldogan vette tudomásul, hogy átadom a féltve őrzött kincset, a prágai nyomdász, Josef Havlek ajándékát... 21