Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Malonyai Péter: Ha elmúlik a dicsőség...

helyességében. Erről természetesen beszéltem is neki. Hát... hogy is mondjam... Nem lettem a kedvenc játékosa... — A Vasasban még játszott. — Igen. Közben bekerültem a tele­vízió sportosztályára. Ebben sokat segített, hogy ismert sportoló vol­tam. Tanultam a szakmát, elvégeztem az újságíró-iskolát. Nem edzettem annyit, mint a többiek, ám így is kel­lettem. — Hamar edző lett. — Igen, a Vasasban, a volt játékos­társaimnál. Nem volt könnyű dolgom. Nekem a kézilabda szent ügy. Ha lehet mondani, elveim vannak a játék okta­tásáról, a sportemberi erkölcsről. Ugyanakkor tény: nem vagyok példa­képnek való, játékosnak sem voltam az. Erre emlékeztek a hirtelen lett ta­nítványok, s gyakran a fejemhez vágták a múltat. Aki szorgalmas volt, az ná­lam is edzett rendesen, aki hajlamos volt a lógásra, az az én pályafutásomban kereste a felmentést. — Következett az Elektromos. — Ott már könnyebb dolgom volt, noha a Vass testvérekkel, Hertelendi­vel és néhány más kézilabdázóval a pá­lyán is sokat találkoztam előzőleg. Nem voltunk egy klubban, így csak tá­volról ismertük egymást. A tisztelet jegyében. Elmondtam, mit akarok, ők pedig elfogadtak. Megkönnyítették a dolgomat, hogy jöttek a sikerek. Az első esztendőben megnyertük a Ma­gyar Népköztársasági Kupát, és máso­dikok lettünk a bajnokságban. A kupa­győzelem nemzetközi szereplésre jo­gosított, amire esztendők óta nem volt példa az Elektromosban. A csapatul való kapcsolatomra elmondanék két jellemző esetet. Az egyik: Tavasz Barna, a Vasasban játékostársam volt, átigazolt hozzánk. Előző egyesületé­ben nem tartozott a legszorgalmasab­bak közé, az Elektromosban viszont — látva a többieket — rendszeresen, ke­ményen edzett. A másik érdekesség: amikor kiderült, hogy külföldre szer­ződöm, bejelentették néhányan, hogy visszavonulnak. A kapusunk pedig kö­zölte, hogy leáll, s ha hazajövök, oda igazol, ahol én leszek. Kell-e monda­nom, mennyire jólesett ez. — Mégis otthagyta az Elektromost! — Sokat jelent egy edzőnek a kül­földi szerződés. Mire létrejött az alku, mégis elegem volt mindenből. Renge­teg utánjárás, levélváltás kellett, hogy sikerüljön a dolog. Egy évre állapod­tunk meg, a lejárta után vagy meg­hosszabbítják a szerződést vagy sem. Úgy tervezem, két évig maradok Ku­vaitban. Aztán, ha lesz rá lehetősé­gem, elmegyek máshová. Ugyancsak külföldre. Ha ott is lejár a megbízatá­som, hazajövök, és csak ificsapatokkal foglalkozom. Másodállásban. Egyéb­ként testnevelést szeretnék tanítani valamelyik iskolában. — Elég lenne néhány esztendei edzősködés? — Nekem igen. Az élsportolók szá­mára manapság már nem csupán játék a kézilabda. Egzisztenciális kérdés. Ezért aztán sok a marakodás, ellensé­geskedés — senkinek se mindegy, mennyit keres, mekkora a jövedelme. Megszerettetni a mozgást, a kézilab­dát — ehhez nagy kedvem volna. Amint lehet, kiszállok a taposómalom­ból. Persze, ezek csupán tervek, bár­mennyire komolyak is. Véglegeset akkor mondhatok majd, ha eljön a dön­tés ideje. Hunyadkürti Jánostól azóta már kaptam egy levelet. Arról írt, koránt­sem könnyű megszokni az ottani éle­tet, főként azt, hogy a sport ott nem az, ami nálunk. Egyáltalán nem kivétele­zett tevékenységforma. Elfogadott, ám nem privilegizált. Ráadásul a sport­ág oktatását az alapoknál kellett elkez­denie. Idegen nyelven. Igen, a nyelvtudás követelmény a külföldre szerződő mestereknél. De ez alól is van kivétel. A hatvanas esz­tendők futballválogatottjának egyik sztárja szintén az arab világban edzős­ködik. Nyelvtudás nélkül. Csak ma­gyarul tud, ám született egy jó ötlete. Megkért egy hazánkban tanuló, tanul­mányainak vége felé járó arab diákot, legyen a tolmácsa. A fiú ráállt, s a magyar edző, ha nyelvtudást nem is, tolmácsot fel tudott mutatni. A törté­net hiteléért nem kezeskedem. így beszélik. * Lehet sportvezető is az egykori ver­senyzőből. A melegítőt öltönyre, nyakkendőre cseréli fel: pozíciót vált. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Bakó Pálnak például sikerült. Az egykori válogatott öttusázó ma a sportág szakosztályát vezeti klubjá­ban, a Bp. Honvédban, jól. Alkalmam volt vele külföldre utazni. Láthattam, hogy az élsportolói múlt, az, hogy a külföldi vezetők, versenyzők ismerik — nagy előny. Bakó ráadásul még nyel­veket is beszél, így aztán nem érzi tö­résnek a váltást. Vagy Hegedűs Csaba példája, ő szinte egyik napról a másikra lett bir­kózóból szövetségi kapitány. Kockáz­tatott (nem könnyű azokat vezetni, akikkel együtt vezettettünk), s nyert. Az elmúlt két esztendőben ismét sikersportág lett nálunk a birkózás. Mint mesélik, nem volt könnyű el­fogadtatnia magát a versenyzőkkel. Rá is ment fél éve. Viszont tudta, hol szorít a cipő, miben kell segíteni, hogy újdonsült tanítványai érezzék: mellettük áll. Ezen az úton célhoz ért. * Ezek, akik így vagy úgy — meg­maradtak a sportban. A többség azon­ban távol kerül egykori sikereinek színterétől. „Polgári" foglalkozásra kell hogy adja a fejét. Az őshiedelem szerint könnyű a dolguk. Kapnak egy gebint, s továbbra is dől hozzájuk a pénz. Valóban, szá­mos olyan üzlete van nálunk a vendég­látóiparnak, amelynek volt sportoló a vezetője. Az ilyen bisztrók, kocs­mák, éttermek színvonala persze kü­lönböző. Mert addig valóban könnyű az ügy, amíg a sportsikerekkel szer­zett népszerűség nyújtotta lehetősé­geket kell kihasználni. A lehetőség azonban még nem minden. Élni is kell vele. Esetünkben például meg kell tanulni a szakmát. Ehhez pedig idő kell. A kapcsolatok itt is segíthetnek, ám csupán bizonyos határig. Mert a vendéglátás üzleti vállalkozás. Rosszul senki se akar járni, még az sem, aki sokak által csodált nagyságot párt­fogol. Az egykori dicsőség csak akkor sugárzik ki a jelenre, ha jól mennek a dolgok. Ha a bolt eleget tesz a közön­ség kívánalmainak, s a csodáló szurko­lókból törzsvendég lesz. És ez nem olyan egyszerű: a színvonalhoz szak­tudás kell — s nem mindenki várja meg, amíg megtérül a tanulópénz. So­kan a gyors és biztos meggazdagodás reményében vágnak bele az üzletbe, s aztán, ha csalatkoztak illúzióktól nem mentes várakozásaikban, hátat fordítanak a szakmának. * A pénz fontos dolog a visszavonult sportoló számára is. Tulajdonképpen érthető: aki megszokott egy bizonyos életnívót, nem szívesen mond le az átlagosnál magasabb jövedelemről. Ezért akármilyen munkát elvállal, csak hozzon a konyhára. A hetvenes évek közepén riport jelent meg egyik hetilapunkban né­hány volt első osztályú labdarúgóról. A nevekre pontosan már nem emlék­szem, az biztos, hogy köztük volt Kiss Tibor és Oborzil Sándor, az MTK egykori két kiválósága. Az írás be­számolt róla, hogy „hórukk-munká­ból" élnek. Trógerolnak. Nem kevés pénzért. Igaz, megdolgoznak érte. Ide kívánkozik egy másik eset, Kocsis Lajosé. Amikor a Bp. Honvéd utoljára eltiltotta, a Lehel piacon dol­gozott — szintén kétkezi munkás­ként. Érdekes módon, az edzésekről gyakran elkéső labdarúgó, mindig pon­tosan jelent meg munkakezdéskor. Amikor kérdezték az okát, hogyan csinálja, magától értetődően tárta szét a kezét: — Apukám, ez munkahely! (Elnézést, nem tudom magamban tartani a kommentárt. Hogy Kocsis trógerolni volt kénytelen, abban leg­kevésbé ő a bűnös. Nem a viselt dol­gait kívánom menteni, csupán a vele szembeni eljárást ítélem el. Hogy tekinthette volna komolynak az eltil­tási fenyegetést Kocsis, amikor annak előtte nem kétszer, s nem háromszor néztek el neki komolyabb vétségeket is? Inkább arról volt szó — ez a ma­gánvéleményem —, hogy amikor már nem volt szükség a játékára — Pintér pályája akkoriban ívelt fölfelé a Bp. Honvédban —, akkor lett nagy „pe­dagógus" a klubja.) * Befejezésképpen egy monológ. Egy volt úszó szavai. Azt hiszem általáno­síthatók, noha elhangzásuk óta ponto­san öt esztendő telt el: „Tíz éve versenyzek. Edzőim nem tartottak soha nagy tehetségnek, ám tudták, a szorgalmamra mindig épít­hetnek. Az eredményeim nem voltak világraszólóak, de becsülettel megküz­döttem értük. Egy junior bajnoki cím, helyezések az országos felnőtt bajnokságokon, néhány napos külföldi utak — egy évtized eredményei. Két éve érettségiztem. Elhelyeztek valami sportállásba, ma is ott dolgozom. Dol­gozom? Bemegyek a fizetésemért. Reggel és délután edzés, közben nyel­veket tanulok. Egyszer felvételiztem a Belkereskedelmi Főiskolára. A szakot az edzőm választotta. Nem érdekelt túlságosan, nem is értem el a szükséges pontszámot. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom