Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Malonyai Péter: Ha elmúlik a dicsőség...

helyességében. Erről természetesen beszéltem is neki. Hát... hogy is mondjam... Nem lettem a kedvenc játékosa... — A Vasasban még játszott. — Igen. Közben bekerültem a televízió sportosztályára. Ebben sokat segített, hogy ismert sportoló voltam. Tanultam a szakmát, elvégeztem az újságíró-iskolát. Nem edzettem annyit, mint a többiek, ám így is kellettem. — Hamar edző lett. — Igen, a Vasasban, a volt játékostársaimnál. Nem volt könnyű dolgom. Nekem a kézilabda szent ügy. Ha lehet mondani, elveim vannak a játék oktatásáról, a sportemberi erkölcsről. Ugyanakkor tény: nem vagyok példaképnek való, játékosnak sem voltam az. Erre emlékeztek a hirtelen lett tanítványok, s gyakran a fejemhez vágták a múltat. Aki szorgalmas volt, az nálam is edzett rendesen, aki hajlamos volt a lógásra, az az én pályafutásomban kereste a felmentést. — Következett az Elektromos. — Ott már könnyebb dolgom volt, noha a Vass testvérekkel, Hertelendivel és néhány más kézilabdázóval a pályán is sokat találkoztam előzőleg. Nem voltunk egy klubban, így csak távolról ismertük egymást. A tisztelet jegyében. Elmondtam, mit akarok, ők pedig elfogadtak. Megkönnyítették a dolgomat, hogy jöttek a sikerek. Az első esztendőben megnyertük a Magyar Népköztársasági Kupát, és másodikok lettünk a bajnokságban. A kupagyőzelem nemzetközi szereplésre jogosított, amire esztendők óta nem volt példa az Elektromosban. A csapatul való kapcsolatomra elmondanék két jellemző esetet. Az egyik: Tavasz Barna, a Vasasban játékostársam volt, átigazolt hozzánk. Előző egyesületében nem tartozott a legszorgalmasabbak közé, az Elektromosban viszont — látva a többieket — rendszeresen, keményen edzett. A másik érdekesség: amikor kiderült, hogy külföldre szerződöm, bejelentették néhányan, hogy visszavonulnak. A kapusunk pedig közölte, hogy leáll, s ha hazajövök, oda igazol, ahol én leszek. Kell-e mondanom, mennyire jólesett ez. — Mégis otthagyta az Elektromost! — Sokat jelent egy edzőnek a külföldi szerződés. Mire létrejött az alku, mégis elegem volt mindenből. Rengeteg utánjárás, levélváltás kellett, hogy sikerüljön a dolog. Egy évre állapodtunk meg, a lejárta után vagy meghosszabbítják a szerződést vagy sem. Úgy tervezem, két évig maradok Kuvaitban. Aztán, ha lesz rá lehetőségem, elmegyek máshová. Ugyancsak külföldre. Ha ott is lejár a megbízatásom, hazajövök, és csak ificsapatokkal foglalkozom. Másodállásban. Egyébként testnevelést szeretnék tanítani valamelyik iskolában. — Elég lenne néhány esztendei edzősködés? — Nekem igen. Az élsportolók számára manapság már nem csupán játék a kézilabda. Egzisztenciális kérdés. Ezért aztán sok a marakodás, ellenségeskedés — senkinek se mindegy, mennyit keres, mekkora a jövedelme. Megszerettetni a mozgást, a kézilabdát — ehhez nagy kedvem volna. Amint lehet, kiszállok a taposómalomból. Persze, ezek csupán tervek, bármennyire komolyak is. Véglegeset akkor mondhatok majd, ha eljön a döntés ideje. Hunyadkürti Jánostól azóta már kaptam egy levelet. Arról írt, korántsem könnyű megszokni az ottani életet, főként azt, hogy a sport ott nem az, ami nálunk. Egyáltalán nem kivételezett tevékenységforma. Elfogadott, ám nem privilegizált. Ráadásul a sportág oktatását az alapoknál kellett elkezdenie. Idegen nyelven. Igen, a nyelvtudás követelmény a külföldre szerződő mestereknél. De ez alól is van kivétel. A hatvanas esztendők futballválogatottjának egyik sztárja szintén az arab világban edzősködik. Nyelvtudás nélkül. Csak magyarul tud, ám született egy jó ötlete. Megkért egy hazánkban tanuló, tanulmányainak vége felé járó arab diákot, legyen a tolmácsa. A fiú ráállt, s a magyar edző, ha nyelvtudást nem is, tolmácsot fel tudott mutatni. A történet hiteléért nem kezeskedem. így beszélik. * Lehet sportvezető is az egykori versenyzőből. A melegítőt öltönyre, nyakkendőre cseréli fel: pozíciót vált. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Bakó Pálnak például sikerült. Az egykori válogatott öttusázó ma a sportág szakosztályát vezeti klubjában, a Bp. Honvédban, jól. Alkalmam volt vele külföldre utazni. Láthattam, hogy az élsportolói múlt, az, hogy a külföldi vezetők, versenyzők ismerik — nagy előny. Bakó ráadásul még nyelveket is beszél, így aztán nem érzi törésnek a váltást. Vagy Hegedűs Csaba példája, ő szinte egyik napról a másikra lett birkózóból szövetségi kapitány. Kockáztatott (nem könnyű azokat vezetni, akikkel együtt vezettettünk), s nyert. Az elmúlt két esztendőben ismét sikersportág lett nálunk a birkózás. Mint mesélik, nem volt könnyű elfogadtatnia magát a versenyzőkkel. Rá is ment fél éve. Viszont tudta, hol szorít a cipő, miben kell segíteni, hogy újdonsült tanítványai érezzék: mellettük áll. Ezen az úton célhoz ért. * Ezek, akik így vagy úgy — megmaradtak a sportban. A többség azonban távol kerül egykori sikereinek színterétől. „Polgári" foglalkozásra kell hogy adja a fejét. Az őshiedelem szerint könnyű a dolguk. Kapnak egy gebint, s továbbra is dől hozzájuk a pénz. Valóban, számos olyan üzlete van nálunk a vendéglátóiparnak, amelynek volt sportoló a vezetője. Az ilyen bisztrók, kocsmák, éttermek színvonala persze különböző. Mert addig valóban könnyű az ügy, amíg a sportsikerekkel szerzett népszerűség nyújtotta lehetőségeket kell kihasználni. A lehetőség azonban még nem minden. Élni is kell vele. Esetünkben például meg kell tanulni a szakmát. Ehhez pedig idő kell. A kapcsolatok itt is segíthetnek, ám csupán bizonyos határig. Mert a vendéglátás üzleti vállalkozás. Rosszul senki se akar járni, még az sem, aki sokak által csodált nagyságot pártfogol. Az egykori dicsőség csak akkor sugárzik ki a jelenre, ha jól mennek a dolgok. Ha a bolt eleget tesz a közönség kívánalmainak, s a csodáló szurkolókból törzsvendég lesz. És ez nem olyan egyszerű: a színvonalhoz szaktudás kell — s nem mindenki várja meg, amíg megtérül a tanulópénz. Sokan a gyors és biztos meggazdagodás reményében vágnak bele az üzletbe, s aztán, ha csalatkoztak illúzióktól nem mentes várakozásaikban, hátat fordítanak a szakmának. * A pénz fontos dolog a visszavonult sportoló számára is. Tulajdonképpen érthető: aki megszokott egy bizonyos életnívót, nem szívesen mond le az átlagosnál magasabb jövedelemről. Ezért akármilyen munkát elvállal, csak hozzon a konyhára. A hetvenes évek közepén riport jelent meg egyik hetilapunkban néhány volt első osztályú labdarúgóról. A nevekre pontosan már nem emlékszem, az biztos, hogy köztük volt Kiss Tibor és Oborzil Sándor, az MTK egykori két kiválósága. Az írás beszámolt róla, hogy „hórukk-munkából" élnek. Trógerolnak. Nem kevés pénzért. Igaz, megdolgoznak érte. Ide kívánkozik egy másik eset, Kocsis Lajosé. Amikor a Bp. Honvéd utoljára eltiltotta, a Lehel piacon dolgozott — szintén kétkezi munkásként. Érdekes módon, az edzésekről gyakran elkéső labdarúgó, mindig pontosan jelent meg munkakezdéskor. Amikor kérdezték az okát, hogyan csinálja, magától értetődően tárta szét a kezét: — Apukám, ez munkahely! (Elnézést, nem tudom magamban tartani a kommentárt. Hogy Kocsis trógerolni volt kénytelen, abban legkevésbé ő a bűnös. Nem a viselt dolgait kívánom menteni, csupán a vele szembeni eljárást ítélem el. Hogy tekinthette volna komolynak az eltiltási fenyegetést Kocsis, amikor annak előtte nem kétszer, s nem háromszor néztek el neki komolyabb vétségeket is? Inkább arról volt szó — ez a magánvéleményem —, hogy amikor már nem volt szükség a játékára — Pintér pályája akkoriban ívelt fölfelé a Bp. Honvédban —, akkor lett nagy „pedagógus" a klubja.) * Befejezésképpen egy monológ. Egy volt úszó szavai. Azt hiszem általánosíthatók, noha elhangzásuk óta pontosan öt esztendő telt el: „Tíz éve versenyzek. Edzőim nem tartottak soha nagy tehetségnek, ám tudták, a szorgalmamra mindig építhetnek. Az eredményeim nem voltak világraszólóak, de becsülettel megküzdöttem értük. Egy junior bajnoki cím, helyezések az országos felnőtt bajnokságokon, néhány napos külföldi utak — egy évtized eredményei. Két éve érettségiztem. Elhelyeztek valami sportállásba, ma is ott dolgozom. Dolgozom? Bemegyek a fizetésemért. Reggel és délután edzés, közben nyelveket tanulok. Egyszer felvételiztem a Belkereskedelmi Főiskolára. A szakot az edzőm választotta. Nem érdekelt túlságosan, nem is értem el a szükséges pontszámot. 18