Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Malonyai Péter: Ha elmúlik a dicsőség...

Az első magyar „idegenlégiós", Bálint László Bakó Pálnak például sikerült MALONYAI PÉTER Ha elmúlik a dicsőség... Sic transit gloria mundi. Minden dicsőség mulandó. A sportban különösen. Tartós siker után elegendő pillanatnyi kudarc, hogy elfelejtődjék minden, ami szép volt. Ráadásul, ma már a sportbéli dicsőség sem csupa orom. A versenyzők legkésőbb húszesztendős korukban elkezdenek gondolkodni azon, vajon kárpótolja-e őket a győzelem a gyötrelmes edzésekért és a pályaválasztásban, családalapításban elszenvedett hátrányokért! Olyanokról lesz most szó, akik mindent vállaltak, s csak egy évtizeddel később kezdtek elgondolkozni azon: hogyan tovább? Miből éljünk ezután? * Általánosítani, persze, ezúttal is badarság volna. Előfordul — ha ritkán is —, hogy a sportoló a jövőjére is gondol a sport mellett. A kevesek közé tartozik, például, Martos Győző futballista. A legnépszerűbb klubban, a Ferencvárosban vált azzá. Válogatottságig vitte. Két esztendeje aztán átigazolt a Volánba, miután elvégezte a Közgazdaságtudományi Egyetemet. Amikor a klubcsere okáról kérdezték, az volt a döntő érve, hogy képzettségéhez illő, felelős beosztást ígért neki mostani egyesülete. Ugyanebbe a kategóriába sorolhatók azok, akik egyetemi egyesületbe léptek át, hogy tanulhassanak. Gyerekkoromban nagy port vert fel Szívós István átigazolási ügye. Az olimpiai, világ-ésEurópa-bajnok vízilabdázó kisgyerek kora óta orvosnak készült. Fölvették az egyetemre. Az OSC-ben folytatta sportpályafutását, elhagyva az FTC-t. Az idő tájt két labdarúgó is hasonlóképpen cselekedett. Bánfalvy és Pataki Komlóról Szegedre gravitált — egyetemisták lettek. Vajon azért vették-e fel ezeket a sportolókat az egyetemre, mert átigazoltak, vagy azért kellett átigazolniuk, mert egyetemistaként csak egyetemi klubban versenyezhettek? Tegyük fel, hogy az első eset az igaz. Még igy is az ő példájuk a követendő, mert határozniuk kellett jövőjükről, s ők helyesen döntöttek. Egyébként az említettek valamenynyien diplomát szereztek, klubjuk és ők maguk is megtalálták számításukat. * A sportolónál az volna a legtermészetesebb, ha pályafutása végeztével is a sportéletben marad. Például edző lesz. A vita, hogy jó edző válik-e a sportág legjobbjaiból — mindmáig eldöntetlen. Akad példa erre is, arra is. A sikeres múlt sokszor elegendő a legfontosabbhoz: hogy befogadják az új mestert a társai és a többi edző. Elképzelhető, hogy a „kívülről jött", ha ambiciózus, szorgalmas, rátermett, elsajátítja a szakmát. A tudás azonban — tapasztalataim szerint — nem elegendő az elfogadáshoz (tehát ahhoz, hogy dolgozhassék a „kívülről jött" szakember). Szinte nélkülözhetetlen ehhez a dicső múlt. Jó példa erre a labdarúgás. Legnépszerűbb (ám korántsem legeredményesebb) sportágunkban — enyhén szólva — lenézik a TF-ről jött szakembereket. Ha valaki a „mi fiunk", azaz valaha együtt játszott velünk, a mi köreinkhez tartozik — az más. Az a legjobb. Nem tartom véletlennek, hogy elismert elméleti szakemberek kudarcot vallottak a gyakorlatban. Egyszerűen képtelenek voltak alkalmazkodni az egyesületek légköréhez, elképzeléseik különböztek a klubokban szokásostól. * Mostanság van már (igaz, még csupán kivételesen) közbenső állomás a sportolás és a munka között: a külföldi szerződés. Eddig főleg a labdarúgók (Bólint, Fazekas, Müller) mentek „vendégmunkásnak", hivatalos engedéllyel, a határon túlra. Ám, a hírek szerint, hamarosan a többi sportág is követi a példát. Egy eset máris van a kézilabdában. Vass Sándor, az Elektromos sokszoros válogatottja Ausztriába szerződött edzőnek. Barátai mesélik, hogy ő is megtalálta a számítását, főként az egzisztenciálist. Csak éppen nem tud mit kezdeni az idejével. Mint mondják, reggel nyolctól kettőig egy laboratóriumban dolgozik (vagy nincs munkaidő-kedvezménye, vagy egyszerűen csak nem él vele), délután pihen, esténként edzésre megy. Új csapatának játéktudására jellemző, hogy mire az ottaniak befejezik a gyakorlást. Vass éppenhogy csak belemelegedett. * Ha már külföldnél tartunk: az edzők vágyainak netovábbja a külföldi szerződés. Nem könnyű elintézni. Hosszú az út az elképzeléstől a megvalósításig. Ám ha sikerül, nem jár rosszul a mester. Hunyadkürti János (szintén sokszoros válogatott kézilabdázó, előbb a Vasas, majd az Elektromos mestere volt) a közelmúltban Kuvaitban vállalt munkát. Beszélgettem vele elutazása előtt. Hunyadkürtiről tudni kell, hogy válogatott szintű játékosként mondott búcsút az aktív sportolásnak — idejekorán. Az okokról így beszélt: — Enyhén szólva, nem jöttem ki a válogatott edzőjével. Elmúltam harmincéves, amikor a legjobbakhoz kerültem. Családom volt,gyerekem, képtelen voltam vállalni a napi háromszori edzést. Nem lustaságból. Aki ismer, elhiszi. Két évtizedes, mozgalmas sportpályafutás után már lehetetlenség megszokni például a hajnali edzéseket. Persze ez csupán az egyik ok volt. A másik indok szakmai: mint főiskolát végzett diplomás kézilabdaedző kételkedtem az edzőm módszereinek a 17 Szívós István körül mindig forrt a víz