Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Császár Nagy László: Korosztályuk peremén

Még nincs másfél évtizede, hogy a tanárnő elvégezte az általános iskolát. A Május i. út 9—15. szóm alatt levő iskolában a vizsgálat időpontjában kiugróan magas (10,7 százalékos) volt a veszélyeztetett gyerekek aránya. Teljesítményük általában a kettes és hármas között mozog. Reális tudásuk ennyit sem ér. Pedig a tanárok rendszeresen korrepetálják hátránnyal induló diákjaikat. A veszélyeztetett tanulókkal minden pedagógus megkülönböztetett figyelemmel foglalkozik. A vizsgálat szóvá teszi azt is, hogy néhány diák a tanárok előtt is dohányzik, trágár szavakat használ. Erőszakosak, durvák. Rossz hatással vannak társaikra. Nekik köszönhető, hogy egy-egy közösségben újratermelődik velük az iskolában az agresszió. * Beák József iié, az iskola igazgatója, kedvező változásról tájékoztat. Elmondja, hogy az elmúlt évben osztálynyi veszélyeztetett gyerek végzett ( ?), így most csak 58 gyerekre kell fokozottabb gondot fordítani. Az igazgatónő a hátrányos helyzet legfőbb okát a szülő és a gyerek hiányos kapcsolatával magyarázza. Gyakran csak távirati stílusban érintkeznek egymással, a gyerekben nem alakul ki időben a helyes értékrend. Nincs mód töprengeni egy-egy intő fölött, nincs idő elemezni a gyerek gondjait. Megesik, hogy a szülő csak legyint az iskola figyelmeztetésére, talán észre sem veszi. Ezzel a gyerek értékítéletét is befolyásolja. Mindez azt eredményezi, hogy a gyerek érzelemvilága nem fejlődik ki, úgyszólván példaképeket sem ismer. Gyakran azokra a társaira néz csak föl, akik szembeszegülnek a normákkal. Az ingadozók pedig a konfliktushelyzetben éppen ezekhez fordulnak tanácsért. Alapvető kérdés hát, hogy mielőbb felfigyeljenek a csoportosulásokra. — Apró jelekből lehet következtetni arra — így az igazgatónő —, hogy valami nincs rendben a gyerek körül. Néha elég rápillantani a ruhájára, vagy elkapni egy-egy szomorú pillantását. Megesik, hogy a pedagógus zsebébe dugnak egy cédulát, amin csak ez áll: Nagyon szeretem a tanár nénit. Ez rendszerint bajt jelez. A gyerekekhez óvatosan kell közelíteni, mert általában szégyellik az otthoni gondokat. Ha fölfigyelünk a rossz irányú változásra, családlátogatáson igyekszünk kideríteni ennek okát. De sajnos, éppen ezekben az az esetekben gyakran zárt ajtókra és süket fülekre találunk segítő szándékunkkal. Alighanem hozzájárul ehhez a tanári pálya rangvesztése is. Mint dr. Kiss Józsefné, az iskola gyermekvédelmi felelőse panaszolja, a szülők gyakran visszautasítják az iskola segítségét, mert ellenfelet látnak a pedagógusban. Kérdéseikre őszinte választ csakis a bejelentés nélküli családlátogatásokon kaphatnak, feltéve, ha a gyerek nem a szülők alkoholizmusa miatt tartozik a veszélyeztetettek csoportjába. Nagy társadalmi fogékonyság, érettség és felelősség szükséges ahhoz, hogy beleszóljanak mások életébe. És kár lenne tagadni: nem minden pedagógus képes erre. A szülők gyakran szóvá teszik: ha nekik az esztergáláshoz szakmunkásvizsga kell, a pedagógus hogyan taníthat képesítés nélkül ? A kérdésre nehéz felelni, és talán valamennyire a bizalmatlanság is érthető. Hiszen a saját gondjaikkal küszködő, pályafutásuk kezdetén álló pedagógusok (különösen megfelelő szakképzettség hiányában) aligha alkalmasak mások életének megítélésére vagy a segítségnyújtásra. Az anyagi és a lakásgondokon az iskola úgysem segíthet. De a pedagógus akkor is majdhogynem tehetetlen, ha a gyereket intézetbe kell utalni. Az elhelyezés ugyanis hónapokig is elhúzódhat, a szülő alkoholelvonókúrára irányítása szintúgy. Addig mit lehet tenni ? Jó szót szólni a gyereknek, hogy legalább az iskolában érezze jól magát. A gyermekvédelmi felelős egy másik veszélyforrásról, diákjainak gyakran túlszabályozott életéről is beszél: — Büszkék vagyunk az új játszóterek és parkok átadására. Időnként mégis úgy érzem, mintha a tervezők éppen a gyerekekre nem gondolnának. A tereken csak elvétve van fű, de ha van, tilos rálépni. Tudomásul kellene már venni a gyerekek mérhetetlen mozgásigényét. Mert a játéknak nincs öröme, ha örökösen a tiltó szabályok megtartására kell gondolniuk. Példát mondjak? Gyakran jártunk a Városligetbe, egy hatalmas szabad területre. Aztán egy jókora részét elkerítették a világtalanok részére. A bántó megkülönböztetés ellen a vakok is tiltakoztak, ők sem használják a területet. Lassan odajutunk, hogy a játszótereken már egy jóízűt sem lehet játszani. Az iskolában sincs lehetőség a sportolásra, játékra és mozgásra. A lakások pedig kis alapterületűek. A szülők idegesek, és — valljuk be — gyakran annak örülnek, ha a gyerekek elmennek hazulról. Mi marad a gyerekeknek ? Az utca és az ácsorgás az aluljárókban. És az idekerült gyerekek mindig megtalálják egymást. Néha unalmukban kezdenek inni. Van egy hetedikes tanulónk, akit már kétszer vittek el a mentők alkoholmérgezéssel. * Kulcsár Istvánná, a kerületi gyermekvédelmi szakfelügyelő fölidézett egy jelenetet. A minap látott egy asszonyt, aki bevásárlás után ment az óvodába a két gyerekéért. Sietett, nyilván várta az otthoni munka. Ingerült volt, és mire a kapuig értek, már mindkét gyerek sírt. Az utcán szó nélkül bandukoltak, csak néha szólt rájuk: ne bömböljetek. A jelenet látszólag nem tartozik szorosan ide, ám mégis fontos, hiszen a szülő és gyerek közötti kontaktust nem tizenéves korban, hanem jóval korábban kell megteremteni. Vagy jóval korábban el lehet rontani. A kapcsolat hiánya pedig egyre több gondot okoz ma a családokban. A szakfelügyelő azonban ezért nem kizárólag a családokat hibáztatja: — Volt olyan időszak, amikor az volt a cél, hogy a gyerekeket leválasszuk a családról. És valljuk be, ezért akkoriban mi is lelkesedtünk. A rossz lakáskörülményektől akartuk menekíteni az iskoláskorúakat. A szülők pedig túlzottan ránk hagyták a gyerekeiket. Mivel az iskola ma még nem mindig tudja tartalmas programokkal kitölteni a szabad idejüket, sok gyerek úgy érzi, hogy sem az iskolához, sem az otthonhoz nem tartozik igazán. Ez okozza az egyik nehézséget. Talán nem figyeltünk fel idejekorán: a társadalom tudati rétegződése és a korszerűbb életkörülmények nem mindig vannak szinkronban. Ez sok bajt okoz az életvitel kialakításában. Ilyen légkörben nem csoda, ha a gyerek nem érzi magát fontosnak a családban, sőt, a szülő életében sem mindig. A biztonságérzet hiánya elől menekülő gyerek a hasonló érzésekkel küszködő társai között találja meg a maga biztonságát. Azt hiszem, amikor a veszélyeztetettségről beszélünk, ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az sem ritka eset, hogy a veszélyeztetettség öröklődik a családban, apáról fiúra, anyáról lányára. Tasnádi Iván szavait is érdemes megszívlelni. A Telepes utcaiak igazgatója tanári pályafutása során többször tapasztalta, hogy az apa és az anya vitájának nemegyszer a gyerek lett az áldozata. A veszélyeztetettek újratermelődésének táptalaja például az anyagiasság. Mert ez kétségkívül hat a gyerekekre is. Az igazgató úr sok mindent tapasztalt már, mégis meglepődik, amikor egy-egy iskolai farsangi mulatság után 6—8 ezer forintos büféforgalomról számolnak be a szülők. A vásárlók mindig a gyerekek. A pénzt otthonról kapják. Talán éppen kárpótlásul a velük való foglalkozás helyett. Egy másik tünet: a diákok csak annak az ismeretanyagnak a befogadására törekednek, amelyet később hasznosítani tudnak. Ez káros szemlélet, melyben nyilván szerepet játszik a humán tárgyak oktatásának csökkenése is. A televízió kényelmet kínál, egyre kevesebb diák vesz kezébe könyvet. Márpedig az olvasásnak és a humán tárgyaknak szentelt idő (ha anyagiakban közvetlenül nem mérhető is) megtérül. Összetettebb gondolkodásra szoktat, az emberek egymáshoz és a munkához való viszonyában is szerepet játszik. Sok gyerek mondja: ő másképp akar élni, mint szülei. Nehéz megmondani, hogy lesz-e ereje hozzá ? Fokozott feladat és felelősség hárul ebben az iskolára. Ezt csak a tanári pálya rangjának helyreállításával lehet megoldani. Az egykori rang úgyis a múlté. Ennek objektív okát a társadalom megítélésében kell keresnünk, hiszen mintha kevesebb megbecsülése lenne mostanában az emberekkel való törődésnek. A szubjektívok pedig az, hogy nem mindig a pályára alkalmas fiatalok kerülnek a katedrára. A tényt badarság lenne tagadni. A veszélyeztetettség elleni gyógymódot viszont a jövő nemzedék érdekében nekünk kell megtalálni. — Úgy vélem, a legfontosabb feladataink egyike — jegyzem az igazgató szavait —, hogy a felnőttek társadalma olyan életmód és életvitel kialakulását segítse elő, amelyet modellként és példaként állíthatunk a gyerekek elé. Mert a gyerekek nem csupán a példát keresik a közvetlen környezetükben, hanem az őket körülvevő világból hozzájuk jutó tapasztalatok leszűrésével alakítják ki saját értékrendjüket. Ugyanúgy figyelik a normák érvényesülését is a társadalomban. Egységes követelményrendszer kidolgozásával talán ez a folyamat is gyorsítható. De addig is van tennivalónk. Az iskoláknak, úttörőcsapatoknak, ifjúsági kluboknak és szakköröknek kell olyan vonzó programokat biztosítaniuk, amely odavonzza a lődörgésre hajlamos gyermekeket is. * A társadalom feladatairól Nagy Ferenc, a kerületi NEB elnöke a következőket mondja: — Alighanem az a legfontosabb, hogy összehangoljuk a gyermekvédelemmel foglalkozó szervek munkáját. Szerencsére, ezekben nincs hiány. A hátrányos helyzetű gyerekekkel törődik a tanács illetékes osztálya, az iskola, a népfront, a Vöröskereszt, a KISZ és az úttörőszervezet. Szinte valamennyien rendelkeznek fontos információkkal, mégsem tudunk minden nehéz körülmények között élő gyerekről. Azt hiszem, ebben a munkában a kollektív összefogásban rejlik a legfőbb tartalék. Szólni kell az üzemek felelősségéről is. Az ember — még a lumpenréteghez sorolandó is — a munkahelyén kötődik leginkább a társadalomhoz, ott kell hát figyelmeztetni őket a mulasztásukra. De az adminisztráció csökkentésével javítani kell a hatósági munkát is. Az iskolának a feladata olyan programot és célt kínálni a gyerekeknek, hogy ne az utcákon, tereken és az aluljárókban találjanak maguknak megfelelő szórakozást. A vélemények egybecsengnek. A veszélyeztetett gyerekek száma mégsem csökken. 16