Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Interjú Kertész Péter: Őrangyalunk, a KÖJÁL

KERTÉSZ PÉTER Őrangyalunk, a KÖJÁL A KÖJÁL-ról sok minden eszébe juthat az embernek. Olyasfajta, kabarétréfákból kivénhedt rövidítés, melyekből majd minden héten született legalább egy az ötvenes—hatvanas években, mint például az ÁPISZ, az ACSI vagy kedvencem, a FŐKUCI. Csakhogy az utóbbi rovására ellövöldözött poénok távolról sem okoznak olyan szemléleti torzulást, mint amit a közegészségügy-járványügy területén dolgozók kényszerülnek idestova három évtizede tudomásul venni. Dr. Pataky Júlia, a Fővárosi KÖJÁL főigazgató főorvosa ily módon nem kis feladatra vállalkozott azzal, hogy felkérésünknek eleget téve, a mundér védelmére kelt. — ön nyilván nem arról álmodott medika korában, hogy KÖJÁL-os lesz. .. — Hát nem. Annál is inkább, mert hazánkban az orvosi egyetemeken nincs kifejezetten higiénikus-képzés, s az igény sem akkora, hogy érdemes lenne külön fakultást létesíteni. Létszámarányunk az egészségügyön belül nem éri el a három százalékot. Aki hozzánk szegődik, az négy év gyakorlatot követően szakvizsgázhat, miután letudott egy háromhónapos tanfolyamot. De hogy a kérdésére válaszoljak: két évig körzetben dolgoztam, majd egy évtizeden át Oroszlányban voltam városi főorvos, s akkor neveztek ki a Komárom megyei KÖJÁL igazgatójának. 1972-ben kerültem a Fővárosi KÖJÁL-hoz, amelynek öt esztendeje vagyok főigazgató főorvosa. — Vagyis első ember egy krónikus hiányszakmában. — Vannak bizonyos létszámnormatívák, ha ezt nézzük, csak orvosban van hiány. Az országban az állások 15—20 százaléka betöltetlen. Főleg vidéken aggasztó a helyzet. A Fővárosi KÖJÁL-nál 66 orvosi állás közül pillanatnyilag csak három betöltetlen. A kerületi szolgálatoknál azonban a 93 státusból legalább húsz tartósan üres. — Gondolom, azért nem vonzó a szakma, mert nincs paraszolvencia. Elvégre a hatóságnak nem mer hálás lenni senki. — A bérezésünk többszöri rendezést követően elfogadható. Sőt: talán még magasabb is a gyógyító vonalon dolgozó kollégák hivatalos jövedelménél. Kapunk munkahelyi pótlékot is. Tehát az idegenkedés a KÖJÁL-tól nem elsősorban anyagi kérdés. Sokkal inkább szemléleti. Egyszerűen nem ismerik a munkánkat. A köztudatban az él — és ehhez sajnos hozzájárul a sajtó is —, hogy a KÖJÁL-orvosok csak azt figyelik: mennyire szemetesek az utcák, „Vannak szakhatóságok, amelyek szakvéleményeket adnak, és van egy hatóság, amely végső soron dönt arról, hogy valamennyit figyelembe tudja-e venni." tiszták-e a nyilvános W. C-k, s van-e törülköző az italboltok, poharazók, vendéglők mellékhelyiségeiben. Szóval néhány abszolút nem jellemző dolog alapján ítélik meg tevékenységünket. — De hát egy eskütétel előtt álló orvostanhallgató, aki azon töpreng, milyen szakterületen hasznosíthatja majd legjobban képességeit, jóval tájékozottabb a közvéleménynél, és mégis többnyire máshol keresi a boldogulását. — Ennek magyarázata az orvosképzésben is keresendő. Mi részt veszünk a medikusok gyakorlati oktatásában, ami azt jelenti, hogy az ötödévesek pár órát töltenek el a Fővárosi KÖJÁL-nál, megtekintik a fertőtlenítő és a sugáregészségügyi osztályt. Azzal kész. Csodálattal és ámulattal veszik tudomásul, hogy milyen széles körű tevékenység folyik itt, amiről ők jóformán semmit sem hallottak az egyetemi éveik alatt, (gy aztán nem csoda, hogy bennünk egyesek csak a hatóságot látják, nem pedig az egyenrangú partnert. Pedig valamennyi egészségügyi dolgozónak van több-kevesebb közegészségügyi-járványügyi feladata. — Visszatérve a létszámnormatívákra: nem a helyzethez kellene ezeket hozzáigazítani? — Bizonyos rugalmasság feltétlenül kellene. Ám megítélésem szerint rövid periódusokban erre nincs lehetőség. — És hosszabb periódusokban? — Hosszabb periódusokban nem elég gyakran változik a norma. — Milyen a főváros közegészségügyi-járványügyi helyzete? — Egyetlen szóval nem tudok felelni erre. Ha a járványügyet nézem: azok a fertőző betegségek, amelyekkel szemben védőoltással rendelkezünk, nem okoznak különösebb gondot. Az elmúlt egy-két évtizedben ezen a téren óriásit fejlődtünk. Nincs gyermekbénulás, nincs diftéria. Előtérbe kerültek azonban olyan vírusfertőzések, amelyek ellen ma még nem tudunk hathatósan védekezni. Hasonló gondot jelentenek azok az enterálís — emésztési — megbetegedések, amelyek az utóbbi időben jelentősen megszaporodtak, köztük elsősorban a szalmonellózis, amely a világon szinte mindenütt felütötte a fejét. Éppen most zajlott le a fővárosban egy nagy járvány — az egyik gyermekélelmezési vállalat „jóvoltából". Három kerület 26 gyermekintézményében — zömmel bölcsődékben, óvodákban — több mint 200 megbetegedés történt, és több mint 400 kórokozóürítő volt. — Olvastam a Budapesti Közegészségügyben, hogy mennyire fertőzött a hús a vágóhidakon, s ily módon ,,mekkora a húsellátás szerepe a főváros környezetszennyezésében". — Nézze, nyersen senki nem eszik húst. Az, hogy előfordul szalmonellás vagy egyéb fertőzöttség a húsüzemben, nem jelenti azt, hogy a fogyasztóhoz is így kerül. — De ugyanabban a cikkben olvastam, hogy a hentes és mészárosnál is jócskán fertőzött a hús. — Ott már kevésbé. S a főzés, megfelelő hőkezelés nyomán ezek a kórokozók elpusztulnak. Éppen ezért a veszélyt elsősorban azok a termékek jelentik, amelyek közvetlen fogyasztásra kerülnek. Mint például a tejtermékek. Az említett szalmonella fertőzésnél is a közvetítő körözött vagy valamilyen vajféleség volt. — Hogyan érvényesül a gyakorlatban az a bizonyos hatósági szerep? — Hatósági munkánk lényege a megelőzés és a folyamatos ellenőrzés. Vagyis: minden új létesítménynél, legyen az lakóépület, gyár vagy gyermekintézmény, már a tervezés időszakában közreműködünk, szakhatósági véleményt adunk. A későbbiekben a mi feladatunk megnézni, hogy érvényesülnek-e a kivitelezés során azok az előírások, amelyeknek közegészségügyi konzekvenciái lehetnek. — Ezek szerint a létesítmények átadásához a KÖJÁL stempiije szükségeltetik? 8