Budapest, 1981. (19. évfolyam)
12. szám december - Preisich Gábor: „Gabikám, hol él maga?”
PREISICH GÁBOR „ Gabikámr hol él maga?" Az első általános városrendezési terv A főváros általános rendezési terve elfogadtatásának meg-megújúló fiaskója nem csekély szerepet játszott abban, hogy 1955-ben idegösszeroppanást kaptam. Orvosi igazolások segítségével sikerült megszabadulnom „hivatali állásomtól". Ebben segítségemre volt Bartos István, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettese, a nagy tudású, humánusan gondolkodó szakember. (Nagyrészben az ő nevéhez fűződik Budapest korszerű közlekedésének és közvilágításának megteremtése.) Belátta indokaimat, megbeszélésünk alapján rávette Perényi Imre egyetemi tanárt, hogy Budapest főépítészeként vállalja el a városrendezési főosztály vezetését. A hivatali adminisztráció helyett visszatérhettem élethivatásomhoz, a tervezéshez, illetve a BUVATI városrendezési tervezésének közvetlen szakmai irányításához. 1957—58-ban konkrét gyakorlati feladatok — többek között az 1956-ban súlyosan megsérült Rákóczi út árkádosítása — álltak Perényi Imre és főmunkatársa. Heim Ernő érdeklődésének homlokterében, de már 1958 végén megkezdtük az általános rendezési terv átdolgozásának előkészítését. Ebben a munkában velük együtt — az adminisztratív felelősségtől megszabadulva — megújult bizalommal és lelkesedéssel vettem részt, mozgósítva a BUVÁTI legjobb szakembereit. Elsőnek az Építésügyi Minisztérium megbízásából 1958—59-ben a Budapesti Régió tervtanulmányát készítettük el. Budapest környékét a főváros határától átlagosan 15 kilométer széles gyűrűben határoztuk meg. Ez a terület 64 települést foglalt magában. Az elgondolás szerint az itt lakók túlnyomó többsége a főváros üzemeiben dolgozik, ezért a legfontosabb feladatok közé soroltuk ezen a területen a közlekedés megjavítását, korszerűsítését. Ilyen szempontból a környék falvait a főváros „alvótelepüléseinek" tekintettük. A környék határán túl viszont kívánatosnak tűnt egy ún. bolygóváros-gyűrű létrehozása. A kialakítandó városokban indokoltnak tartottuk ipari üzemek létesítését, továbbá azt, hogy fokozatosan ide telepítsék ki a helyhiánnyal küzdő fővárosi üzemeket. Ily módon — elgondolásunk szerint — a „bolygóvárosok" csökkentenék a fővárosba irányuló ingázást, és bizonyos mértékben felfognák a vidékről Budapest felé özönlő népességet. Különösen elősegítené a decentralizálást egy, a fővárost dél felől elkerülő, az ország ipari vidékeit Budapest érintése nélkül összekötő vasútvonal. Megjegyzem, ebben az időben a legfontosabb problémák közé tartozott a főváros túlzott népességnövekedésének megakadályozása, amely akkor évenként körülbelül 40 ezer fő volt. Ilyen előzmények után, 1960 januárjában kormányhatározat született, amely kimondta, hogy még az 1960. év folyamán a kormány elé kell terjeszteni az általános rendezési tervet. Bár a tervezés alapjául számos előzmény rendelkezésre állt, Perényi szervezőkészsége volt szükséges ahhoz, hogy az a sokrétű munka —figyelembe véve a megváltozott körülményeket — megfelelőszínvonalon és idejében elkészülhessen. Annál is inkább, mert a tervet számos fórumon be kellett mutatni, mielőtt a kormány elé került. Vázlatos formában a terv már 1960. március 28-án szerepelt a Fővárosi Tanács V. B. és a budapesti párt-végrehajtóbizottság együttes ülésének napirendjén. A Fővárosi Tanács június 24-én, az MSZMP Politikai Bizottsága július 26-án tárgyalta a tervezés legfontosabb kérdéseit. Ilyen előzmények után — tizenöt éves munka eredményeként — a terv a kormány elé kerülhetett, amely 1960. november 4-én, 1027/1960. számú határozatával jóváhagyta, s ezzel első ízben emelte törvényerőre „Budapest és környéke általános városrendezési tervét", amelyet hetven példányban sokszorosítottak a jóváhagyó szervek és hivatalok számára. (Saját példányomat, a tizenöt év alatt felgyülemlett tervrajzokkal, jegyzőkönyvekkel együtt, a Szabó Ervin Könyvtár Budapest-gyűjteményének adtam át. A terv szerzőiként Perényi Imre, Heim Ernő, Prelsich Gábor szerepelnek, munkatársként további tizenegy szakember nevét tünteti fel a tervdokumentum.) Végre elértük célunkat: az általános rendezési terv törvényerőre emelkedett. A kormányhatározat előírta széles körű publikálását (erre, sajnos, nem került sor), és betartását kötelezővé tette a hivatalos szervek számára. Ugyancsak előírta a határozat, hogy a tervet tíz éven belül felül kell vizsgálni, és a szükséges átdolgozások után ismételten a kormány elé kell terjeszteni. (Ez meg is történt, ismertetésével a Budapest egyik következő számában foglalkozom majd.) Az 1945-től 1955-ig terjedő időszakban készült tervekhez képest az új tervet az egyeztetések során szükségessé vált kompromisszumok, valamint a város meglevő szerkezetének és területfelhasználásának messzemenő figyelembevétele jellemezte. A szövegrész szerint: ,,a terv alapvető célja a fennálló hiányosságok felszámolása, a város egységes, korszerű fejlődésének lehetővé tétele, az ország egészéhez képest túlzott növekedésének megakadályozása. A terv keret, szabályozó eszköz a végrehajtandó beruházások megfelelő elhelyezéséhez, másrészt feladata, hogy meggátolja a beruházásoknak a város egészséges fejlődését akadályozó elhelyezését". A koncepció abból indul ki, hogy Budapest területét nem szabad tovább növelni, mert ez egyrészt aránytalanul magas járulékos költségeket jelentene, másrészt indokolatlanul megnövelné a belső utazási távolságokat. A távlatban feltételezett maximálisan 2,3 millió lakos megfelelően elhelyezhető lenne a város közigazgatási határain belüli üres, illetve túl lazán beépült városrészekben. A terv a városterület növelése helyett zöldbe ágyazott „alvóvárosok" kialakítását javasolja a városkörnyék megfelelő, jó közlekedéssel ellátható és közművesíthető részein. A terv összesen 230 ezer lakás építésére jelöl ki területeket Budapest közigazgatási határain belül, kb. 62 ezer elavult lakás bontásával. Ily módon a főváros lakásállománya 540 ezerről kereken 730 ezerre növelhető. A környék lakosainak száma a terv szerint 2000-ig 330 ezerről 550 ezerre emelkedhet. Ez a számítás nem bizonyult reálisnak. Bár Budapest népességszáma nem emelkedett az előirányzott mértékben, a lakásszükséglet jóval magasabb lett a tervezettnél, elsősorban azért, mert jelentősen csökkent az átlagos családnagyság. Ugyanakkor a fővárosi és a Pest megyei hatóságok együttműködésének hiánya miatt irreálisnak bizonyult az az elgondolás, hogy a fővárosi lakosok egy részének a város környékén adjanak lakást. Több lakás épült a tervben előirányzottnál, ezért a tervben nem szereplő területek igénybevételére is sor került. A tervezett rekonstrukciót viszont nem hajtották végre. Az 1960. évi általános rendezési terv kevesebb ipari területet irányzott elő, mint a korábbi tervek, elsősorban az illetékes hatóságok kívánságára. Úgy vélték, gyorsítják a budapesti ipar decentralizálását, ha kevesebb ipartelepítésre alkalmas területet bocsátanak rendelkezésre. Ez a számítás nem vált be. Az ipari területek hiánya sok zavart okozott a terv jóváhagyását követő években, és a tervtől eltérő, ötletszerű telepítéseket vont maga után. A zöldterületeket az 1955. évi terv szerint jelölték ki, de Budapest határán túli területekkel egészítették ki. A koncepció megvalósítása több mint kétszeresére növelte volna a főváros zöldterületeit, s erre a terv készítésekor még megvoltak a reális lehetőségek.Legfájdalmasabb tapasztalatunk az volt, hogy ezt a főváros egészségvédelme szempontjából oly fontos elképzelést nem sikerült megvalósítani. A lakásépítésre alkalmas területek kiválasztásánál, a könynyebb ellenállás irányát követve, számos, zöldterületnek szánt, sőt, meglevő zöldterületet is beépítettek. Többek között a régi újpesti temetőt, a IX. kerületi Haller teret. Súlyosbította a helyzetet, hogy nem volt elegendő ipartelepítésre szánt terület. A Rákos-patak völgye 1945-től kezdve az 10
