Budapest, 1981. (19. évfolyam)
10. szám október - Bodri Ferenc: „Az angol király megüzente a százéves háborút"
ra", akár ,,lakásszövetkezeti lakóközösség" vagy ,,organikus városnegyed" (stb.), ,,integritás utáni vágy" csupán az elméleti írók szótárában, a tervezők fantáziájában eleven: egy-egy alkotás (akár egy negyed) méreteit és formaképzését a teória nehezen határozhatja meg. Szükséges, de nem üdvözít — akár egy ünnepi plakát a házfalon. Feleségemmel másfél lakószobában, 44 m2 limesei között lakom (lányunk már elköltözött), a méret kettőnknek szinte optimális a kiskáték szerint. De könyvtáram és a minimális bútorzat a terület háromnegyedét foglalja el. A légtér a lehetségesnek kétharmada. Amit a fűtésen megspórolok, a gyakori szellőztetésen suttyan el. Akárha autóban élnék (a „lakásgép" remekül funkcionál), fenyőfát sohasem állíthatunk, „útban van" egy-egy virágcserép, akár egy levetett kabát. Az ablakból a hasonló szomszéd ház látható, a mellettem lakók életvitelének és -ritmusának hangjai bizonnyal hoznak mindezek mellé „pszichés" eredményeket. Bár nyoma sincs bennem ilyennek, megrögzött otthonülő és városlakó vagyok. A munkahelyem 10 kilométerrel odébb, ha még postára kell mennem, az szinte utazás. De mégsem segélykiáltások ezek, csupán egy példa a lehetségesek között. Nekünk pedig az adottságok és teóriák mellett a lehetségessel is számolnunk illenék, e tárgyban absztrakció nemigen létezik. A város kihivás. De aligha a természet és az ember, inkább a történelem kihívása lehet. S így a városlakó nem büntetést, inkább „team-munkát" érdemel, a városalkotó pedig az előre sejthető információk felismert és értékelt áradatát. „Minden városról el lehet mondani azt, amit az ostromlott városokról mondanak: akik benne vannak, szeretnének kikerülni belőle, akik kívül, szeretnének bejutni . . ." — jegyzi meg Oudin. És bár a folyamat törvény, az ostromlottak kóborlásvágya talán csökkenthető, az ostromlók attakjait szuronyokkal sem lehet megállítani, inkább avval a szándékkal, hogy elvágyódásuk küzdőteréből várost teremthetünk: a klasszikusok által jelölt különbözés eltüntetésének egyetlen lehetséges útja ez. Úgy tűnik: a sokrétű tudományosság „közös gondolkodásával" (Kepes „irálya" ez) a vész megállítható, a kellemes nosztalgiák újrateremthetők. A „várospszichológusok" és más tudományágak gondolkodói társként a teljesség feltételeit teremthetik, és bizonnyal lennének méltók, cselekvésre ingerlők a képzőművészek „álmodozásai" között. Hiszen a „tudatosság primátusa" sem nélkülözheti az,,intuíciót",és különösen nem ennek arisztokratikus komponenseit. Példával nemcsak a történelemben, de napjainkban sem kevéssel találkozunk. Akárha „tanulmányi jelleggel" is: Keserű Katalin a lakótelepi világ és a képzőművészet kapcsolatának lehetőségeivel, az elszegényesedés mértékével és a gazdagítás elképzelhető módozataival foglalkozik, példái jórészben Deim Pál műhelyéből valók (Mozgó Világ, 1980/11.). A ma már felbomlott „városegység" feltehetően élt egykori alkotók tudatában, de az erőteljesen és dinamikusan növő, egyben atomjaira bomló tudományos differenciálódásban szinte elveszett. Pedig a remélt „pszichikai városélmény" sokféle úton és módozatokban alakítható. A kiemelten fontos mennyiségi igény, a zárt láncú hazai szabványok, a házgyári lehetőségek inkább serkenthetnék a hazai gondolkodást, de úgy tűnik, sokszor megkötik. Szinte irányt szabnak a „könynyebbik megoldás" felé. De az „egység-problémát" előbb-utóbb mégiscsak meg kell oldanunk, a gyorsan elkövetkező rekonstrukciók „konstrukciónál" több pénzt emésztenek. Béklyóink aligha lehetnek tehát, hiszen maguk is újabb béklyókat teremtenek — a megelőzés lehetőségeivel élni célszerűbb. A kérdéskörrel művészközönség előtt egy hazai előadáson Kepes György is foglalkozott. Tapasztalatai és példái, következtetései és kísérletei jelezték, hogy az „urbanisztikai élményhiány" nemzetközi méretű és nemcsak a világvárosokra vonatkoztatható. Kepes „érzékszervi kifosztottságról", „hontalanság-élményről", „beszennyeződött életről" tanúskodik, a meghatározó erejű példák és tapasztalatok bizonyítják, hogy aligha túlzók jelzései. A cél és eredmény a művészetek és a tudományok együttműködésével egy helyreállítható egységtudat „csíráinak újjáteremtése" lehet. „A művészet igazi értelme az emberi élet kitágítása lehet — vallja Kepes —, életörömök teremtése és felmutatása, az élet hatásfokának erősítése és gazdagítása . . ." Evvel a művészi feladatlátással egyetérthetünk. Feltételei az urbanisztikai méretű formákban, akár egy friss csengésű szökőkút hűvösségében, fénytöréseiben és színeiben is fellelhetők. Kepes példája a mexikóvárosi Antropológiai Múzeum patiójának „fordított szökőkútja": az árnyékvetőt tartó oszlopon lecsorgó víz hűvössége és permete, muzsikája és fényjátéka. „A látogató úgy érzi, mindent megkapott, amit abban a pillanatban teste és kondíciója kívánt. . ." Az efféle „kondicionálás" bizonnyal másutt is elérhető. Közismertek Kepes ökologikus alkotásai. Egy-egy műtárgynak a város és az utca életében mintegy „tudatkiegyenlítő szereppel" kell megjelennie. Fényjátékok és izzószálas „kandallók", a színek és a mozgás, a hő és a fény dialógusai, nagyvárosi „hang-oázisok" a megnyugtató „minimum-intenzitás" alakítására a terek és parkok közepén. Ugyanígy a felhőjátékokat tükröző üvegfelületek a magasépületek függönyfalazatán, a napfénydomináns élmények „levezetése és megformálása" a felhőkarcolók földszinti utcaképében és tovább. A feladat természetesen túlnő a műtermi és galériaművészet berögződött keretein, de túlnőhet a műalkotás intenzitása is: az így nyert élmény valóban kollektív lehet. A modern művész aligha ábrázol, inkább teremt. A valóban közösségi indítékú művészetnek ebbe a gondolatkörbe kell jutnia a megszokott „díszítő funkció" helyett. A lehetőségek beláthatatlanok. A Franciaországban dolgozó Victor Vasarely „színes városok" születéséről álmodik (Cité Polycrome — Farbstadt). Egy apró eredmény a Déli pályaudvar főbejárata körül. Vasarely javaslatai és tervei csupán érintik a „hagyományosan architektonikus tömbök" (akár a lakónegyedek) megváltoztatásának igényét, a sokszínű város terve a már felépített negyedek szürkeségén és sivár egyhangúságán kíván mintegy „felületkezeléssel" segíteni. Az utóbb megjelent Vasarely IV (1979) című részmonográfia és a mester tokiói tárlatának katalógusa (1981) további, elgondolkodtatóan sokszínű terveket és lehetőségeket sorol, kitűnő felvételeken a már megvalósultakat is. A hatalmas falfelületeket nemcsak geometrikus tagolású színkompozíciókkal tehetnék élményértékűvé, de erre a függőleges irányú síkvilágra egyféle sajátos „tárgyi világot" is álmodhatunk. A monoton szerkezetű erkély- és ablaksorok sivár ritmusa akár diagonális irányú, festett geometriával is lazítható, a „látható szerkezet" enyhíti a valóságos merevséget. Az „architektonikus integráció" gyakorlatának példái már a színes felületű régi házak, a favázzal osztott homlokzatok esetében is megtalálhatók. Ezeket a példákat Eugen Comringer elemzi a Farbstadt bevezetőjében. Szellemes már ennek a „vizuális grammatikának" példatára is. az urbanisztikai környezet új esztétikai minőségének kísérlete. Külső és belső térrácsok, színes fémekből és kerámiából készített reliefek, kinetikus térelemek és üvegablakok, „színes jelek" mindenütt. A különféle rendeltetésű és formájú falakra álmodott „makroszkopikus figuráció", a horizontálisan elosztott, családiasabb települések apróbb házaira tervezett „standard homlokzatok", a magasházak kietlen linearitásának feloldására álmodott jótékony javaslatok: az emberi kultúra történetének az ablakok közé jegyzett névsora, akár egy kedves gyermekdal oromzatnyira nagyított kottája és szövege, másutt zászlók, dominók, címerek és sakkfigurák lehetnek tudatformáló látványelemek a színtelenül kietlen házfalakon. Az ugyancsak Franciaországban alkotó Nicolas Schöffer „kinetikus városa" már a jövőbe tekint, bár indítékai ugyancsak maiak. A „függőleges architektúrájú, funkcionális munkavárosok" és a vízszintes jellegűre álmodott ,,szabadidő- és lakóvárosok" (ezekben újabb két funkció) „szakosodását" és a szétválás szigorú tendenciáját ugyan az új urbanisztikai elvek kérdésessé teszik, Oudin a legszívesebben megállítaná a folyamatot. Valóban tűnődésre serkent, hogy szét kell-e választanunk: az „érintkezések városa" (a funkcionális munkaváros Schöffer frazeológiája szerint) és a ,,lazításra, dekoncentrációra" tervezett, a föld felett mintegy 10—30 méterrel húzódó ,,horizontális lakóváros" a maga két-három szintjével ennyire különváltan éljen-e. A .,kibernetikus vezérlésre tervezett kondicionálás" ideáinak elemzése és értékelése Major Máté tanulmányaiban. Schöffer szokatlan és változatos formájú magasházai inkább plasztikai indítékúnak tűnnek, ugyanígy a teljes különválást kezdeményező programja is, bár idegenkedésünk talán a formavilág rendkívüliségéből ered: eleven dinamikáival, a kondicionálás humánus alapelveivel biztatóan egyetérthetünk. * A lakótelepek egyben egyféle „magán-élményszerzés" feltételes reflexét válthatják ki és növelhetik, a mozgalom napjainkban a hétvégi házak és nyaralók ellenőrzetlen és ellenőrizhetetlen (olykor tékozlóan tájromboló) folyamatában csúcsosodik. Oudin a folyamatban nem kicsiny veszélyt jelöl: „Nemzeti méretekben nézve a nyaralók építése olyan beruházás, amelynek forrásait más területeken (pl. a lakásépítésben) hasznosabban lehetett volna felhasználni. De nem segítettek ezek az építkezések a hanyatló vidékek fellendítésében sem, sőt gyakranpótlólagos terheket róttak a falura és gyorsították elnéptelenedését . .." Hasonló folyamattal a Balaton környékén és a Dunakanyarban találkozhatunk, a fölszabdalt tájak közismert látványaiban. A tét óriási, egy kultúra válságáról van szó, s ez messze túlmegy a hagyományos urbanizmus körébe tartozó társadalmi problémákon ..." — jelöli a vészt Oudin. A megidézettek csupán tanúk, a per részesei magunk vagyunk. ítéletet is magunknak kell mondanunk. Az általunk teremtett környezetben kell időnket töltenünk. A város kihívás — vallják sokan. Aligha önámító válaszokat, inkább tényértékű valóságot kell teremtenünk. Eredményt és nem magyarázatot. 30