Budapest, 1981. (19. évfolyam)

10. szám október - Bodri Ferenc: „Az angol király megüzente a százéves háborút"

emeltebb szintről gondolhatunk. De pl. Vámossy Ferenc Korunk építészete című összefoglalásából (1974), Michel Ragon jövőnket talán kissé utópisztikus módon közelítő könyveiből (Ou vivrons-nous demain?, La Cité de l'an 2000. — Párizs, 1963, ill. 1968.) kiszűrhetjük már az általánosítható tendenciákat is: van remény, bár a tenni- és változtatni való sem kevés. Természetesen élnek és mérhetők fekete jelenségek, amelyeken gyengéden segíthetünk. Pl. Ludvig Mies van der Rohe magasházainak (Chicago, Lake Shore Drive — 1951) első lakói (a példa minden e tárgyi ellenvetésben szinte helyet kapott) nem érezték magukat biztonságban a kívülről át nem látszó üvegfalak mögött, és így a belső falak mentén éltek a lakásokban, a peremfal közelébe senki nem került. A sor hasonló ,,pszichés előítéletekkel" bővíthető, de a kettős konklúzióhoz talán elég ez egyetlen is: az épület nemcsak „lakógép", így az itt élők „érzelmi elhidegülésének" forrása lehet, de ugyanígy a „lakásöröm színtere". Csak a „gépben lakót" az ilyféle örömre meg kell tanítani, hiszen nem „természetes közegébe" került. Ugyanígy a ,,manipulált emberi tömörülési ösztön" (Frank Lloyd Wright kifejezése ez) elfogadására és szükségszerűségére, de ehhez is előbb ,,épületörö-Képek a párizsi Défense-negyedről Fehér István felvételei möt", „városörömet" kell teremteni. Mindezek akár az egyedi, akár a közösségi, tehát a városépítési tervekből ki aligha hagyhatók. ,, . . A modern ember nem tett egyebet, mint hogy telezsúfolta városát különböző elmés szerkezetekkel, és most a város demoralizálja önmagát ..." — vallja Wright 1953-ban, s a kiutat az életkeretek tervezésének sokirányú megközelítésében látja: ,, . . . Az építőművész nem nélkülözheti a filozófiát: szüksége van rá, akár a szeme világára . . ." Wright az optimális eredményt ,,organikus városnak" nevezte. Az ,,egységbenlátás", a sokféle indítékú „komfortérzet" előfeltételeinek megteremtése ma már kötelező. A kifejezések újak, több rétegű az értelmük is, aligha használta őket a századforduló építészete. De hiányukat jelezték a művészetek („megszűnt a város poézise"), ugyanígy a társadalmi aberrációkat jegyző híradások és statisztikák. Öröm, hogy a századelőn mindez a tervezők és urbanisták asztaláig eljutott, bár az eredmény a vártnál jóval alacsonyabb értékű és színvonalú. Kissé tán a logika győzött az érzelmek felett. Stonehege vagy az Akropolisz, a római Campidoglio vagy egy középkori francia katedrális körül (akár a mexikói falvakban vagy egy indián településen) létrejött egységet kellene megteremtenünk a magunk modern színvonalán — vallja napjaink eredeti és átfogó gondolkodású képzőművésze és művészetszociológusa, Kepes György. Meglep az is, hogy A közösségi művészet felé című programgyűjteménye (1978) e tájon mennyire befalazott fülekre talált. Pedig érdemes figyelnünk, kik vesznek részt egy-egy modern ,,városalkotó tényezőteremtés ben", Kepes teamjeiben. A mi célunk sem lehet kevesebb: szellemi erőnk és eszközeink, sokrétű tudományunk és technológiánk ennek az egységnek minden feltételét megteremthetik, mindez inkább sokrétű belátás és teremtő gyakorlat kérdése tovább. „A város a védettség jele ..., a városnál semmi sem emberibb ..." — valljuk Oudinnel, „a város és kultúra feltételezi egymást", állítjuk továbbá. Bármelyik elhalásának veszélyétől aligha tarthatunk, Brasilia vagy Chandigarh egy-egy irreális és gigantomán urbanisztika kivételei. Rendelkezésre áll a montreali tapasztalat (leoh Ming Pei és teamjének munkája ez), amelyről Oudin meggyőző erővel áradozik: város és környezet, polgárok és urbanisztika, autósok és gyalogosok, lakó- és munkahelyek, bevásárlás és szórakozás, közbül a harmonikus közlekedés — az így biztosított függetlenségből (Wright feltétele) szabadságélmény és egység születhetik. Higgyünk Oudinnek, bár vannak közelibb tapasztalataink. A párizsi Défense-negyed fényképen ámulatba ejt, de egy kora esti látogatás a legriasztóbb emlékeim közé tartozik. A magány és kietlenség érzetét nehezen feledem, és nem csökkentette ezt a mélymetró állomásán halkan áradó Bach-muzsika sem: egyedül álltam a kiismerhetetlenül hideg kő-, beton- és üvegtömbök között, a száguldó forgalom alkonyodó ege alatt. Mint Pierre Bezuhov a csatamezőn. Sehol egy gyalogos, ha igen, úgy vállukon Kodakok, kezükben bédekkerek, velem együtt szájtátin lúdbőrösek. Egyben légszomjazók. Bisztrók a galériákon vagy a föld alatt, a másik oldalra átérni hozzávetőleg annyit jelent, mint átjutni a budapesti Dunán 1945/46 telén. De talán mégsem az építészek vagy az épületek felelősek mindezért, inkább a „funkció", amelyre a Défense megszületett. Délben bizonnyal emberibb, „zárás után" olyan, mint egy metropolis a sikeres földrengés-gyakorlat során: a kiürítés tökéletesen sikerült. A látvány lenyűgözően és káprázatosan embertelen: feltehetően mégiscsak „emberközpontú városrészeket" kell teremtenünk. * A feladat egyértelmű és ismert, csupán a megoldások sokfélesége és mértékei, minősége és optimuma körül vitázhatunk. A szakértők már „galaktikavárosról", „hídvárosról", ,,térbeli városról" stb. álmodoznak, a bizalom híján levő beáll a „dezurbanisták" közé. Tengerre városnegyedet (mint Kenzo Tange javasolja) e tájon aligha álmodhatunk, a Balatont kár lenne pusztítanunk tovább. És ha már „vízesés-házat" (Wright), „Farns Worth-hózat" (Mies van der Rohe), ,,Howlett-lakóházat" (Gropius), „Gagarin-házat" (Breuer), „Tremaine-házat" „Bucerius-hózat" (Neutra) vagy Montrealt, Plantinvárost, Nyugat-Berlint aligha építhetünk, sorsunk a lakónegyed, egyben ez a „városépítés új hulláma" másfele is, útban a közösség felé. A párizsi Unesco-palota (Breuer) belefulladt már kerítése és őrei közé, a Villa Savoyt szögesdrót veszi körül, kertjét benőtte a gyom, a lebontástól csak André Malraux parlamenti segélykiáltása mentette meg. Nem nőnek továbbá villasorok, a városiasodás (városképző történelmi és egyéb tényezők), városodás (alakosság tömörülésétértik a szakemberek ez utóbbi elnevezésén, a kettő között csupán egy i betű!) teremt állandó folyamatot. A „mozgás" az urbanizációs elvek progresszív újraértékeléseit követeli. ,,Absztrakt család" (a típuslakások méreteinek és arányainak meghatározásában alkalmazott fogalom ez), „tökéletes architektú-29