Budapest, 1981. (19. évfolyam)
10. szám október - Kertész Péter: A mindenkori céltábla: a feladat
KERTÉSZ PÉTER A mindenkori céltábla: a feladat Különös, de a fényes szelek nemzedékének csupán a humán, művészeti vonulatát őrzi az emlékezet. A többiekét, a joggyakorlat, a közigazgatás, a különböző műszaki pályák országépítő úttörőiről vajmi keveset tudunk. Pedig legtöbbjük ma is közöttünk él, alkotóereje teljében, mint Gérnyi Kálmán, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese. Élete, sorsa, s igenis karrierje — mely mint afféle koncentrikus kör újra és újra, magasabb szinten visszakanyarodik az államigazgatáshoz — legalább olyan mértékben modellálja a felszabadulás óta eltelt időszak históriáját, mint bármelyik költőnké. — Tősgyökeres zuglói vagyok, az ottani Borbás testvérek üzemében, a mai Budapesti Finomkötöttárugyárban inaskodtam, majd szabadultam mint textilkötő segéd. Innen kerültem a Magyar Ifjúság Népi Szövetségébe, ahol függetlenített vezető lettem. A tanácsválasztások előtti időszakban, 1950 elején a Magyar Függetlenségi Népfront delegált az ideiglenes tanácsba. A választások során azonban kiderült, hogy koromnál fogva nem vagyok még választható, tehát nem lehetek az első tanács választott tagja. Ettől függetlenül munkáskáderként bekerültem a XIV. kerületi Tanács apparátusába, ahol elég sok beosztásban dolgoztam: oktatási osztályvezetőhelyettesként. a műszaki, kereskedelmi, egészségügyi osztályon, és voltam személyzetis is. A különböző feladatvállalások az akkori időnek megfelelő ritmusban történtek, így csak pár hónapot dolgoztam egy-egy beosztásban. Szakemberek nemigen voltak, a lelkesedés, a politikai munkával való elkötelezettség hajtott minket. Azt hittük akkoriban, hogy mindent tudunk, csalhatatlanok vagyunk. Aztán Varga Gyula bácsi, a munkásból lett tanácselnök mondta, hogy elküldenek tanulni. Szakérettségis lettem Kecskeméten, azzal a szándékkal, hogy egyetemre kerüljek. Egy éven át látástól vakulásig csak tanulással foglalkoztunk, bentlakók voltak az oktatók is, valamennyien kiváló tanárok. Amennyit fizikailag el lehetett bírni, azt kipréselték belőlünk, elsősorban a szakágakat sulykolták. Az én esetemben, aki építészként szakosodtam, főleg a fizikát, matematikát, ábrázoló geometriát. Tehát reáliákat és igen kevés humán tudományt. Az volt a felfogás, hogy majd később önképzéssel, ami a humán műveltségből hiányzott az embernek, azt pótolja. Ebből adódtak aztán olyan gondok, hogy számos olyan mérnökkel találkoztam később, akik nem tudtak pl. helyesen írni, s olyan filoszokkal is, akik elemista szinten számoltak. A szakérettségi után kerültem a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karára. Három szemeszteren át nappali hallgató voltam, s akkor ismét az ifjúsági mozgalom lépett közbe, függetlenített egyetemi DISZ-titkár lettem. Levelezőn folytattam a tanulmányaimat, így is szereztem meg a diplomát. A szakmát, úgy érzem, sikerült tisztességesen, jól elsajátítanom, s ugyanakkor a mozgalmi munkám révén hallatlan sok tapasztalatra tettem szert. Tagja voltam az egyetemi tanácsnak, s testközelben dolgoztam kiváló oktatókkal, tanárokkal. Különösen nagy szeretettel gondolok vissza dr. Percnyi Imre professzorra és rektorra, dr. Gábor László akadémikusra, aki nemrégiben kapta meg a Szocialista Magyarországért Érdemrendet. — Építészként helyezkedett el? — Tanulmányaim befejezése éppen egybeesett az ellenforradalommal. Mint mozgalmi embert az egyetemről eltávolítottak, s még az események után is elég nehéz helyzetben voltam családostul, féléves kisfiúnkkal. Ugyanis már Kecskemétre házas emberként mentem, előtte pár héttel volt az. esküvőnk. Szerződéses mérnökként tudtam elhelyezkedni a XII. kerületi Tanács műszaki osztályán, ahonnan hamarosan visszakerültem szűkebb hazámba, Zuglóba, ugyancsak a tanácshoz, műszaki osztályvezetőnek. Akkoriban léptek életbe azok az előírások — és ez sok-sok személyi változással járt —, hogy az osztályvezetői munkakört képesítéshez kötötték. Nagyon kellemes, sikeres időszaka volt ez az életemnek. 1959 végén újabb feladattal bíztak meg, ezúttal a Könnyűipari Minisztériumban. Szerveztek akkor ott egy osztályt, amelynek az volt a feladata, hogy műszakilag felmérje az ország összes, tárcához tartozó üzemét, hogy aztán erre a dokumentációra támaszkodva lehessen tervszerűen elvégezni a karbantartást, a felújítást s minden egyebet, amire a rendelkezésre álló feltételek alapján szükség és lehetőség van. Tehát ne nyomdászok, fások vagy textilesek döntsék el külön-külön, hogy mi a tennivaló, hanem egy szakértői gárda. No, ennek az osztálynak a vezetését bízták rám. — Heroikus munka lehetett. Végére értek? — Hát én nem, mert másfél év múltán a XIV. kerületi Tanács vb-titkára lettem — műszaki létemre. Azért érdekes ez, mert ezt a hivatalt általában jogászok látják el. Én felügyeltem az igazgatási főosztályt, ezen belül természetesen az anyakönyvi munkát, ezért annak idején anyakönyvvezetői vizsgát is tettem, ami papírforma szerint változatlanul érvényes. De adódott más érdekesség 2
