Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha János: Mindennapi ivóvizünk I.

főváros túl sokat fogyaszt belőle. Vajon mennyire becsülhető az a többlet, amelyből a megtakarítandó 50 ezer köbmétert össze kellene kuporgatni? Nemzetközi összehasonlításokból kiderül, hogy Budapesten a lakosság körülbelül egyharmaddal több ivóvizet fogyaszt fejenként, mint más, hasonló éghajlatú európai nagyvárosokban. A számolt különbözet egy átlagos napon összesen mintegy 100 ezer köbméter. A hálózati veszteség, a termelt és értékesített víz különbsége, az összesen termelt ivóvíz mennyiségének általában 10 százalékát teszi ki, ami ugyancsak 100 ezer nv'/nap. Végül: vajon mennyire tehető az ipari túlfogyasztás? Bár pontos adatok nincsenek, fogódzó az van. : Jó példa — Vác Megírtuk: a Vác és közvetlen környéke ivóvizének jó részét szolgáltató kutak egy egy csoportja elszennyeződött ... ám a helyi ipar megfogadta a figyelmeztető szót. Egyedül a DCM háromezer köbméterrel csökkentette napi vízfogyasztását, s további négyezer köbméterrel alább szabták igényeiket a város más létesítményei. Külön dicséretes ez a takarékosság, ha tudjuk, hogy eközben a termelést nem fogták vissza. (Népszabadság, 1981. júniuslO.) A helyzetet kissé leegyszerűsítve: hasonló arányú takarékosság a fővárosi üzemek és intézmények esetében napi 90—100 ezer köbméteres fogyasztáscsökkenést eredményezne. Együttesen tehát napi 300 ezer köbméterről lehetne szó. Hatalmas mennyiség, a mindennapi fogyasztásnak közel egyharmada, amely — mérve vagy méretlenül — de mindenképpen céltalanul folyik el a világba. A takarékoskodás alapja, a pazarlás bőségesen biztosítottnak látszik. Elvben a „tervezett hiány" hatszorosa is rendelkezésre áll. Itt a Kánaán? Olvastuk, hogy a vízellátás jelenlegi egyensúlyának eléréséhez rendkivüli erőfeszítésre volt szükség. De mégis, mire? És miért? 1949-ig a Fővárosi Vízművek mindig megfelelő tartalékkal rendelkezett, 1950-től azonban a termelt víz mennyisége fokozatosan lemaradt a fogyasztás mögött. A változás szorosan összefüggött az akkori egyoldalú iparfejlesztési politikával, de még inkább az infrastrukturális beruházások elhanyagolásával. A fővárosi ipar mind több ivóvizet használt fel, aminek következtében már 1950 száraz, meleg nyarán nagy területekre kiterjedő vízhiány lépett fel. A szükségleteket a Vízművek még kútjainak túlzott igénybevételével sem tudta kielégíteni. 1951 végére a Vízművek tízéves fejlesztési tervet állított össze. A kért összegek felhasználásával biztosíthatták volna a zavartalan ellátást, a megadott hitelkeret azonban csak a lemaradás késleltetésére volt elegendő. 1952 nyarán még súlyosabb vizhiány következett be. A rákövetkező télen az alacsony vízállás miatt a Vízművek termelő kapacitása ismét kevésnek bizonyult, amiben nagy szerepet játszott, hogy az ipar fogyasztása a lakosságénál jóval kevésbé függött az időjárástól. 1953-ra az ipar és a közületek együttes ivóvízigénye már meghaladta a háztartásokét. A növekvő feszültség hatására — legalábbis formálisan — központi beavatkozásra került sor. Egy 1953-as rendeletben az ipar számára előírták a vízpazarlás megszüntetésére és a saját kútkapacitás felhasználására teendő intézkedéseket. 1954-ben minisztertanácsi határozatot hoztak az ország vízellátásáról, amely kimondta, hogy a városi és községi vízművek által termelt vizet elsősorban a lakosság szükségleteire kell fordítani. Hat évvel későbbi kommentár a minisztertanácsi határozathoz: E határozat betartása a főváros vízellátásánál is kívánatos és szükséges, mert amióta a főváros ipara nagymértékben fejlődött, az ipar rohamosan növekvő vízigénye miatt, úgy a háztartási, mint az ipari vízigény kielégítése a Fővárosi Vízművekre nagy terheket ró, és egyre inkább adódnak olyan vízhiányos időszakok, melyek alatt a lakosságnak egészségügyi szempontból, az iparnak pedig a termelés szempontjából nélkülözhetetlen vízszükségletét nem lehet megfelelően kielégíteni. (Budapest vízellátásának távlati terve, összefoglaló ismertetés. 1960.) Egy megelőző felmérés sötét képet festett az üzemek vízgazdálkodásáról. Az ipartelepi saját vízművek névleges kapacitásuknál sokkal kevesebb vizet termeltek. Megfelelő ösztönzés hiányában ezeket siralmas állapotban hagyták, egyes vállalatok még súlyos vízhiány esetén sem használták ki lehetőségeiket. A leromlott saját vízmű kiesése esetén — ami gyakran fordult elő — az üzemek lökésszerű terhelést okoztak, sőt, megfelelő vízellátásuk érdekében a városi ivóvízhálózatot meg is szívták. Az 1960-as távlati terv készítői igen fontosnak tartották az ipari ivóvízfogyasztás visszaszorítását, de ugyanakkor felléptek a termelő kapacitás bővítéséért is: ^vwwwwwwvwww^www^^wvw^w Úgy a tervezők, mint a szakértőbizottság tagjai felelősségük teljes súlyával mutatnak rá arra, hogy a beruházások és felújítások fokozatos megvalósulása érdekében a pénzügyi fedezetet feltétlenül és kellő időben biztosítani kell. A Fővárosi Vízművek zavartalan, üzembiztos működése a lakosság és az ipar elsőrendű érdeke. Ez pedig csak úgy biztosítható, ha a szükséges beruházások olyan ütemben valósulnak meg, hogy a Vízművek minden időpontban a szükséges tartalékkal rendelkezik. emelkedni kezdett. A helyzetjelentés 1970-ben sem volt kedélyesebb a korábbiaknál: Minden budapesti lakost közvetlenül érint a szinte krónikusan visszatérő vízhiány. Nyáron a vízhiány általában azért jelentkezik, mert a Vízművek gépkapacitása a csúcsigényeket még 100%-os kapacitás-kihasználással sem képes kielégíteni. Vízhiány következik be a téli időszakban is, ez viszont azzal függ össze, hogy a fővárosi vízellátás közvetlenül és közvetve a Dunára támaszkodik, és a télen bekövetkező alacsony dunai vízállás mellett a kutak víztermelése nem elegendő . . . (Budapest vízgazdálkodása, 1970, Az MSZMP VIII. ker. Bizottsága, az OVH és a Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóság kiadványa) Akárcsak tíz évvel azelőtt, az illetékesek most is mindent latbavetettek a szükséges pénz megszerzésére, hangsúlyozva, hogy a szakemberek által kidolgozott fejlesztési és rekonstrukciós célkitűzésekkel szemben sem gazdaság- sem társadalompolitikai szempontból aligha lehet ellenvetést tenni . . . Ugyancsak 1970-ben készült el Budapest Közmű és Mélyépítési Távlati Terve 1971—1985. Ebben a gyakori vízhiányokat elsősorban termelői oldalról elemzik. A téli vízhiányokért a termelői kapacitás hiányát, a nyáriért a csőhálózat elégtelenségét okolták (következésképp mindkettőt fejleszteni kell). A megelőző húsz év gyakorlatától eltérően ebben a periódusban már sikerült lényegesen csökkenteni a fővárosban az ivóvíz termelése és fogyasztása közötti feszültségeket. Figyelemre méltó azonban, hogy ugyanezen időszakban, 1975-től kezdődött meg az infrastruktúra fejlesztésétől korábban központilag elvont összegek visszapótlása. Úgy tűnik, hogy a „rendkívüli erőfeszítések" között meglehetősen háttérbe szorult a takarékoskodás. Lényegében az ipar ivóvízpazarlása sem szűnt meg, csupán stabilizálódott egy viszonylag magas „átlagos pazarlási szinten". Sok egyéb ok közül ki kell emelni, hogy az anyagi érdekeltség mindenekelőtt a fejlesztés és beruházás volumenének növelése irányában hatott. A vízellátás költsége az ipar számára még mindig alacsony, a termelési ráfordításoknak csak egy-két százaléka. Az ivóvíz ára elsősorban ott hat, ahol koncentráltan jelentkezik: a Vízműveknél, ott viszont a kapacitások növelését ösztönzi. Az ivóvíz háztartási és ipari eladási ára között kialakított szakadék — köbméterenként 60 fillér illetve 7 forint 10 fillér — ugyanakkor helytelenül befolyásolhatja a vízdíjak haszonélvezőjét. A váci felajánlás is érzékenyen érinti a regionális vízmű vállalat bevételeit. A hatvanas években a korábbiaknál gyakorlatiasabb „iparellenes" intézkedések történtek. Felemelték az üzemeknek szolgáltatott ivóvíz árát, és a nagyfogyasztó vállalatok esetében határt szabtak a vízhasználatnak. Ennek túllépését szigorúan büntették. Az ipar ivóvízigényének növekedése mindezek hatására lelassult. Ez azonban nagyjából csak a teljes csőd elkerülésére volt elég, mivel körülbelül ezzel egy időben a háztartási fogyasztás meredeken Az ivóvízellátás kényes egyensúlyát azonban nemcsak a fogyasztók mohósága veszélyezteti. A jogos takarékossági program átgondolt végrehajtása mellett is biztosítani kell a szükséges összegeket a felújításra és az egyre súlyosabb vízminőségi problémák megoldására. Ezeken a területeken aligha vannak feltárható tartalékok, ezért a fejlesztést a jövőben is töretlenül folytatni kell. 29