Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Módra László: Értelmiségiek a fővárosban és vidéken II.

dasági pályán működő értelmiségiek száma növekedett. Jelentős mértékben megváltozott a diplomások szakmai struktúrája. A 70-es években a felsőfokú végzettségűek egyharmada pedagógus. A második legnagyobb csoport a műszakiaké: 22 százalék. A mezőgazdasági végzettségűek, az egészségügyiek és a jogászok aránya 10—10 százalék körül volt. Alig maradt el ettől a közgazdászoké. Megállapítható, hogy a műszaki és közgazdasági végzettségűek száma növekedett a legerőteljesebben. Radikálisan megváltozott az értelmiség szociális összetétele is a szóban forgó időszakban. A népi kollégiumi mozgalom, a szakérettségi rendszere, az egységes és kötelező általános iskola létrehozása, az egyetemi felvétel új rendje — egyéb intézkedésekkel együtt — elősegítette a művelődési privilégiumok felszámolását, és ezzel együtt csökkentek a műveltségbeli különbségek. Knnek a folyamatnak eredményeként ma Magyarországon a vezetőknek és értelmiségieknek mintegy kétharmada munkás-, illetve parasztszármazású. Vizsgálati tapasztalataink alapján megállapítható, hogy az értelmiség származás szerinti összetétele számottevő eltérést mutat Budapesten és vidéken. Míg a vidéki értelmiség 61 százalékának szülei fizikai munkások, addig a budapestiek csupán 36 százalékának. A különbség minden foglalkozási csoportnál jelentkezik. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a budapesti értelmiség a származását tekintve zártabb, mint a vidéki. A különböző szakterületeket vizsgálva, a vidéki felmérés eredményeihez hasonlóan, Budapesten is az orvosok és a gyógyszerészek között találjuk a legtöbb értelmiségi (38 százalék) és általában szellemi foglalkozású rétegből származót (58 százalék). Több mint egyharmaduk értelmiségi családban nevelkedett, legalább második generációs értelmiségi. Mindenképpen ez a legzártabb csoport. A legnyitottabb Budapesten és vidéken egyaránt a műszakiaké és a mezőgazdászoké: fizikai származású vidéken 69,3, Budapesten 37,8 százalék. A pedagógusok a középmezőnyben helyezkednek el. Mi van a számok mögött? Az értelmiség gyors ütemű létszámnövekedése és szakmai, szociális struktúrájának változása, műveltségbeli, kulturáltságbeli szerkezetváltozást is eredményezett, amely emeli a társadalom egészének kulturális szintjét. A jobb megértés kedvéért érdemes a változást illusztráló számok mögé tekinteni, mivel ezekből némi következtetést tudunk levonni a témánk szempontjából oly fontos tartalmi összefüggésekre. Nem lehet vitás, hogy a nemzet műveltsége és kulturális potenciája szempontjából nagy jelentőségű, ha több a felsőfokon képzett szakember. Az imponáló számokra figyelve nem szabad megfeledkezni néhány tényezőről, amelyek módosítják az összképet. A mai felsőfokú diplomásoknak körülbelül 60 százaléka végzett egyetemet, több mint egynegyedük főiskolát, a többiek felsőfokú technikumot. A jelenlegi besorolás tehát erősen eltér a múltbelitől, amikor csak az egyetemi, majd a további fejlődés során az egyetemi és főiskolai végzettség számított „felsőfokúnak". A végzettség szintje — éppen a felsőoktatás szervezete miatt — szakmánként jelentősen eltér. Vannak olyan értelmiségiek (például : az egészségügyiek, illetve az állam- és jogtudományiak), ahol a diploma egyetemi végzettséget jelent, mert képesítés csak ott szerezhető meg. Más a helyzet a többi szakmai csoportnál, mivel ezek mindhárom szinten képezhetők. Például: a pedagógusoknak csak kétötöde járt egyetemre, közel fele főiskolán, 12 százaléka egyéb felsőfokú tanintézetben szerezte képesítését. Az adatok egyben arra is figyelmeztetnek, hogy „mennyiségi" értelemben is csak nagyon viszonylagosan használható szinonim értelemben a „felsőfokú végzettségű" és az „értelmiségi" megjelölés. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a főiskolák és egyetemek, a nappali, esti és levelező tagozatok nagyon is eltérő színvonalú tudást nyújtanak, s korántsem azonos módon készítenek föl az értelmiségi szerepkörre. A fent vázolt helyzetkép optikájából vizsgálva nagyon is elgondolkodtatók kutatási eredményeink, amelyek az értelmiségiek továbbtanulására és továbbtanulási szándékaira vonatkoznak. Itt arra a paradoxonra utalok, hogy mind vidéken, mind pedig Budapesten főleg azok az értelmiségiek tanulnak tovább, illetve szándékoznak tovább tanulni, akiknek jelenleg is magas az iskolai végzettségük. E megállapításomat a következő vizsgálati adtaokkal tudom bizonyítani: Budapesten nincs felsőfokú végzettsége a közgazdászok 29, a művészek és népművelők 26,8, a műszakiak 19,8, a pedagógusok 10 százalékának. Mégis ezekből a szakmai csoportokból tanulnak legkisebb arányban tovább. Nem tanul tovább a közgazdászok 54,9, a művészek és népművelők 55,4, a műszakiak és a pedagógusok 46—46 százaléka. Ezek az arányok a továbbtanulási szándékra is érvényesek. Nyilvánvaló, hogy ez a jelenség összefüggésben van az igényszinttel, a minőségi színvonal ismert problematikájával. Nem csupán a „szorosabban vett" szakmai ismeretekkel — képzéssel és továbbképzéssel — vannak gondok, hanem az ún. társadalomtudományi kulturáltsággal is. Nem tartom feladatomnak, hogy a felsőoktatás és egyáltalán az oktatás felelősségét vizsgáljam. Tény azonban, hogy értelmiségünk túlnyomó többségének társadalomtudományi kultúrája meghökkentően hiányos. Ez egyben azt is jelenti, hogy az általuk közvetített értékek gyakran szegényesek és kétesek. A pedagógusok olvasnak a legtöbbet Amikor az értelmiségiek kulturális fogyasztásáról szólunk, nem tekinthetünk el a könyvhöz való viszonyuktól. Ezzel kapcsolatban előre kívánom bocsátani: a különböző nemzetközi vizsgálatok összehasonlító adatai azt bizonyítják, hogy értelmiségünk olvasási aktivitása kedvező képet mutat, elsősorban a szépirodalom tekintetében. Tény, hogy nálunk immár hagyományos a könyvek iránti érdeklődés. Erre utalnak olyan tényezők, mint a családi könyvtárak nagysága, a magas könyvvásárlás, az olvasás gyakorisága. Megerősítik ezt vizsgálati tapasztalataink is. Nézzük először a családi könyvtárak méreteit. A részletezéstől eltekintek, csupán az ún. „nagy családi könyvtárral" rendelkezők arányára utalok, amely alatt az 500 kötetet meghaladó könyvállományt értjük. Ilyen könyvtára van a budapesti értelmiség 35, a vidéki értelmiség 20 százalékának. Viszonylag elég arányosan oszlanak meg a foglalkozási rétegek között a különböző nagyságú házi könyvtárak, csak a műszakiaknál és a közgazdász-jogász csoportbelieknél csökken a nagyobb könyvtárral rendelkezők aránya. Kedvező képet mutatnak az olvasási aktivitásra vonatkozó adatok is Budapesten és vidéken egyaránt. Bár némi eltérés itt is tapasztalható a budapesti értelmiség javára. A vidéki értelmiség körében a vizsgálatot megelőző három hónapban a megkérdezettek 65 százaléka olvasott legalább egy szépirodalmi művet, a budapestieknek viszont 80 százaléka állította, hogy olvasott a szóban forgó időszakban. Ha összehasonlítjuk, a különböző foglalkozási rétegeket, megállapítható, hogy legtöbbet olvasnak — vidéken és Budapesten — a pedagógusok és legkevesebbet a párt és az államigazgatás dolgozói, valamint a műszaki és az agrárértelmiség. Az értelmiségi szakmák szerkezeti változásai mindenekelőtt abban mutatkoznak meg, hogy tért hódítottak nálunk is a régebben elhanyagolt szakterületek, mint a műszaki, mezőgazdasági-, közgazdasági stb. pályák, és hogy megnövekedett azok értelmiségi állománya. Ez valószínűleg maga után vonja azt is, hogy a kultúrának ezek a hosszú ideig háttérbe szorított elemei nagyobb jelentőségre tesznek szert, és fokozatosan beépülnek a szélesebb tömegek kultúrájába. Jelentőségét azért is figyelemre méltónak tartom, mivel Kelet-Európában, így hazánkban is a kultúra — mint már említettem — csaknem szinonim volt a szellemi műveltséggel, még szorosabban a filozófiai, irodalmi, zenei, stb. ismeretekkel. Ebben szerepet játszott a hazai értelmiség szerkezeti összetétele, a humán értelmiség túlsúlya, valamint az, hogy ismereteire, értékrendjére erősen hatottak a nagy idealista (elsősorban német) történetfilozófiák. Mindenesetre ez a kultúra túlságosan egyoldalú volt, és akadályozta más értékek beépülését a nemzeti és ezen keresztül a szélesebb rétegek kultúrájába. Ennek a kultúrának az értékpremisszái valószínű, hogy hozzájárultak annak a hazánkban is jól ismert „karaktertípusnak" a tömeges kialakulásához és fennmaradásához, amelyet a tények elől elvont spekulációba, a realitás elől az illúziókba, az önismeret elől az önámításba, a tudományos megértés elől a gátlástalan moralízálásba való menekülés hajlama jellemez. Közelebbről szemügyre véve azt találjuk, hogy a kultúrának ezek az irracionális elemei erősen élnek ma is a hazai értelmiség — elsősorban a humánértelmiség — értéktartományában, és hatnak más társadalmi rétegekre is. Természetesen, ennek a jelenségnek mély történeti és társadalmi gyökerei vannak. Ügy vélem, hogy az értelmiségi pályák szerkezeti módosulása, valamint az értelmiség szociális összetételének megváltozása — más tényezőkkel együtt — maga után vonja a kulturális értékek átrendeződését, korszerűsödését, demokratizálódását. Persze az értékek átrendeződése, sok esetben összekuszálódása, újabb társadalmi méretű gondok és feszültségek forrása, amelynek következményei meglehetősen sokrétűek. 15