Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Módra László: Értelmiségiek a fővárosban és vidéken II.

MÓDRA LÁSZLÓ Értelmiségiek a fővárosban és vidéken 2. Kulturális helyzetük, szokásaik, kultúrközvetítő szerepük Szükségesnek tartom jelezni, hogy megállapításaim egy részét nem tudom tudományosan ellenőrzött tényekkel alátámasztani, így ezek csupán feltevések. Kár lenne ugyanis elhallgatni vagy figyelmen kívül hagyni azt, hogy meglehetősen kevés egzakt ismerettel rendelkezünk ennek a roppant heterogén társadalmi rétegnek az ismeretszintjéről, tudatvilágáról, értékrendjéről, még szélesebben felfogva: kultúrájáról. Szociológiailag az egyik legizgalmasabb kérdés éppen az, hogy egy ország értelmisége adott korban milyen értékeket hordozó kultúrát képes közvetíteni. Sajnos, éppen ez az a terület, ahol leginkább szembetűnnek az értelmiségszociológia fehér foltjai, az empirikus szociológia korlátai. Ezzel a megállapítással természetesen nem akarom alábecsülni a meglevő kutatási eredményeket, csupán a korlátokra szeretném felhívni az olvasó figyelmét. Az értelmiség egyik lényeges feladata a kultúra közvetítése. Ennek teljesítéséhez elengedhetetlen, hogy az értelmiség állandóan gyarapítsa, tökéletesítse műveltségkészletét. Találóan írja a Csehszlovákiában élő magyar szociológus, Kardos István: ,,A konzumációs funkció az értelmiség feltételezett vagy velejáró feladatának tekinthető. Tulajdonképpen az emberi kultúra sajátos megőrzéséről van szó, de nemcsak megőrzéséről, hanem termékenyítő hatásának szüntelen újrarealizációjáról is. Megítélésünk szerint a konzumációs funkciónak több jelentősége van: a) A tárgyi ismeretek az alkotómunka alapvető föltételét képezik, b) Kommunikációs alapanyagként szolgál az értelmiségi tevékenységben. c) Az élet gyakorlati feladatainak elméleti tudományos alapját az elsajátított ismeret, ismeretanyag képezi, d) A kultúra mint dokumentum az emberiség jn?-tudatát, nembeliségére való újra rádöbbenését szolgálja. Az emberiség önrealizáciájának hitét alapozza meg. Ebben a vonatkozásban a konzumációs funkciónak morális-pszichikai értelme van. Most már, ha ezeket a szempontokat egységes valóságként, élő cselekvésként kezeljük, azt látjuk, hogy a konzutnációs funkció következtében és tényében kialakul az értelmiség egyik legsajátosabb ismérve: az intellektuális potencia. Az intellektuális potencia tulajdonképpen nem más, mint műveltségtöbblet, ami lehetővé teszi a szellemi alkotást és a szellemi javak alkotó kommunikálását, vagyis: a társadalmi munkamegosztásból adódó feladatok teljesítését." Magas kultúra — mindennapi kultúra Érthető, Ijogy vizsgálataink során igyekeztünk választ keresni arra is, hogy napjainkban milyen az egyre növekvő létszámú hazai értelmiség kulturáltsága, mi jellemzi kulturális szokásait, a kultúra értékeihez való viszonyát. Valamint, hogy milyen forrásokból táplálkozik műveltségkészlete, Kardos formulájával élve, „intellektuális potenciája". Amikor az értelmiség kulturális színvonaláról, szükségleteiről, szokásairól esik szó, ez távolról sem szűkíthető le a szellemi műveltségre, mint ahogyan ez gyakran tapasztalható. Hiszen a kultúra magában foglalja mindazt a tevékenységet és módot, amellyel az emberek megalkotják szellemi-lelki és materiális értékeiket. Tény, hogy a kultúra mindenfajta tevékenységünkben és megnyilvánulásunkban jelen van. Szokás magas kultúrát és mindennapi kultúrát megkülönböztetni a kultúra különböző szintjeinek jellemzésére. Ez a megkülönböztetés azonban nem jelent, nem jelenthet egyben értékhierarchiát a kultúra széles tartományán belül, csupán a kultúra összetettségére, strukturáltságára utal. Az egyik kitűnő angol szerző a mindennapi kultúra összetevőit vizsgálva, arra a meggyőződésre jutott, hogy nem lehet kizárni a tényezők közül sem a nagyot, sem a kicsit, nem lehet figyelmen kívül hagyni sem a különlegest, sem az átlagost, persze, nem lehet kiiktatni különbségeiket sem, figyelni azonban mindenekelőtt egységükre kell, összefogó szerkezetükre és kölcsönös működésükre. összegezésképpen tehát annyit: a kultúra nemcsak irodalmi művekből, zenei és képzőművészeti alkotásokból s a hozzájuk kapcsolódó emberi élményekből, még csak nem is e művek sugallta-befolyásolta emberi magatartások összességéből áll, hanem a mindennapi életet, a társadalmi együttélést lehetővé tevő és szabályozó megannyi beidegződésből, ismeretből, normából, értékpremisszából s a társadalmi együttélés általuk szabályozott gyakorlatából tevődik össze. S ez a mindennapi kultúra — mint Hankiss Elemér írja — éppannyira fontos — vagy talán bizonyos szempontból még fontosabb — előfeltétele az emberi létnek és együttélésnek, mint a magas kultúra. Az értelmiség kulturális szükségletei, fogyasztási igényei nem mérhetők csupán a magas kultúrához való viszonyával, és kultúraközvetítő szerepe szintén nem merülhet ki a magas kultúra közvetítésében. Hiszen nem csak arról van szó, hogy ő adja át az általános és szakmai műveltséget különböző szinteken. Vagy, hogy reá vár az ideológiai és szaktudományos kérdések elméleti megragadása, gondolati elemzése, szemléleti tisztázása, a szüntelen válaszkeresés és válaszformálás. Legalább ilyen felelősségteljes szerepe van a mindennapi kultúra átadásában is. Tehát, hogy életformája és ízlése, gondolkodásmódja és értékítéletei mennyire jelentenek „igazodási pontot", követhető „modellt" a szélesebb tömegek számára. Gyarapodó létszám — változó összetétel Úgy vélem, felesleges hosszadalmasan bizonygatni, hogy a kultúraközvetítés szempontjából mekkora jelentősége van az értelmiség létszámának, az ország népességén belüli arányának, valamint szakmai és szociális összetételének. Az ezen a területen végbement változásokat csupán néhány adattal kívánom érzékeltetni. Magyarországon a felsőfokú oklevéllel rendelkezők száma meglehetősen alacsony volt, és keveset változott a két világháború között. 1941-ben például nem érte el a százezret. A — 25 éven felüli — lakosságban az arányuk 1949-ig 2 százalék alatt maradt; 1960-ban megközelítette a 3, 1970-ben pedig meghaladta a 4 százalékot. A 70-es évek végére viszont már több mint 5 százalék az arány, vagyis körülbelül 400 ezer fő. A gazdasági-társadalmi fejlődés következtében azonban nemcsak a létszáma, hanem szakmai és szociális összetétele is megváltozott a magyar értelmiségnek. Eléggé ismert, közszájon forgó megállapítás, hogy Magyarország 1945 előtt „jogásznemzet" volt. A két világháború közti népszámlálások adatai szerint ugyanis a felsőfokú végzettségűek között az állam- és jogtudományi diplomások aránya volt a legmagasabb (az összes értelmiségi egyharmada). Ezután következtek a pedagógusok, akik a felsőfokú végzettségűek egyötödét tették, majd az egészségügyiek (orvos, gyógyszerész) 17, a műszakiak 13, a mezőgazdászok 8, a közgazdászok 4 százalékkal. Az elmúlt 30 évben a gazdasági fejlődés igényeinek megfelelően, főleg a műszaki és a mezőgaz-14