Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Bernáth László: A gramofon-karmestertől a Meseautóig

Az imaház belseje polgáraitól, mint a Józsefváros vagy Ferencváros nem zsidó munkásai, kisiparosai, kishivatalnokai a Nemzeti Kaszinó uraitól. Az éjjelenként ekkor még oly mozgalmas és vidámnak látszó Király utcára és környékére nappal az ő szegénységük nyomja rá a bélyegét. Úgy, ahogyan Kóbor Tamás emlékezetében megelevenednek a Király utcával párhuzamos Két szerecsen utca szegényes hétköznapjai: „A Szerecsen utcának, úgy rémlik, egyáltalán nem volt kereskedelme, ott csak laktak az emberek. A korcsmán és a Kék kakas (a mai Székely Mihály — V. K.) utca sarkán egy kis kávémérésen kívül más üzletre nem emlékezem. A kereskedelem a többi utcába szorult, valóságos kis zsidó univerzumot alkotva. A Kék kakas utcában ruhaneműeket árultak. Most is látni az akkori boltokat: alacsony ajtó vezet a sötét üregbe, jobbról-balról ki vannak aggatva a nadrágok, kabátok és reklámul egy-egy farkasbőr bunda. Kicsi öreg emberek vagy a fagytól kék kezű nyurga legények járnak előtte föl-alá, és végigmustrálják az arra menőket. Emberlátók ők, nagy pszichológusok. Egy pillantás a ruhádra, és tudják: rád fér-e új nadrág, kabát vagy csizma. Egy másik a szemed járására, és tudják, hogy van-e vásárló kedved. Egy harmadik az arcodra meg a járásodra, és tudják, hogy van-e pénzed. S aztán jaj neked, szegény halandó: lépésről-lépésre melletted terem egy ékesszóló boltos, és csábit és biztat, ha pedig csak egy kicsit lagymatag kedvű vagy, akkor erőszakkal is becipel a boltjába. Rendszer-e vagy véletlen? Míg a Kék kakas utca a zsibárusoké, addig a Laudon (ma Káldy Gyula — V. K.) utca a közélelmezésé. Ott volt a szatócs, a pék, a mészáros — neológ és ortodox egyaránt —, a zsidó hentes, a korcsma, a kávéház. A Király utca pedig a luxusé és az asszonyoké. Divatárus boltok, szövetraktárak, pántlikás boltok egymás hátán föl egészen a terézvárosi templomig: ott volt csak a vége a zsidó negyednek. .. .és éltek együtt, és éltek egymásból". Egy Chagall-kép színei és alakjai Ennek a szegényes és nehéz életnek azonban megvoltak a maga ünnepei, melyek a 70-es évek Király utcáját és környékét legalább egy-egy éjszakára évente egy Chagall-kép színeivel és alakjaival töltötték be. Ismét az álnéven író Kiss Józsefet idézzük: „De van az évnek egy éjszakája, amikor a Király utca és a vele egyenközüleg futó Két szerecsen utca a szokottnál pikántabb képet nyújt, amikor egy darab középkor rikító színeit beleveti a modern életbe. Látjuk a zsidó farsang éjjelét, a Purim éjszakáját... Lépten-nyomon egy-egy süteményhordó gyerekbe botlunk, kinek sugárzó arcára fel van írva a mai nagy nap öröme. Ha két kaftán találkozik egymással a járdán, barátságosan üdvözlik egymást: Güt Pürim, azután továbbmennek. Itt-ott egyszerre összetorlódik a néphullámzás. Valami érdekesebb maskara vonta magára a közfigyelmet. Mert az egész utca tele van álarcosokkal: harlequinek, kéményseprők, parasztlegények és leányok, tótok, és itt-ott egy-egy érthetetlenül, három-négy darabból összeállított csodabogár, amely eleven rébuszként mozog a tömeg között. Hogy az álarcosok tettlegességnek is ki vannak téve a publikum részéről, azt mindenki elképzelheti, ki e publikumot közelebbről ismeri. Azért minden álarcos menet egy-egy csoport véderő kíséretében járja be az utcát és a kávéházakat. Apró csetepaték azonban még így is előfordulnak: a városi kapitányság ez éjszakára egy pár lovas trabantot is fel szokott állítani a Király utca hosszában, komolyabb összekoccanások azonban nem fordulnak elő. A kávéházak előtt, ahonnan az ének és zene az utcára kiszól, legsűrűbb szokott lenni a néptömeg: az álarcosok körül kör képződik, és azok elkezdik a Szent Dávid táncát járni, hogy csak úgy dűl bele a publikum. A Teleki előtt (kávéház volt a mai Székely Mihály utca sarkán — V. K.) három-négy kaftános lengyel zsidó hosszú, előszeretettel gondozott huncutkával halántékaik felett egy zsidó nótára gyújtanak rá, és táncra egyengetik lábaikat. Kissé befűtött nekik a mai nap öröme, és a bor gőze fejükbe szállt; nagyokat kortyantanak, és szédületesen járják a megnevezhetetlen táncot, a nézőközönség féktelen tapsai és tetszésnyilatkozatai között, míg egyik a másik után elveszti az egyensúlyt, és össze-vissza bukdácsolnak. Hurráb — hangzik egyszerre a Kék kakas utca felől. A Két szerecsen utcában kalandozó maskarák egy tekintélyes csoportja közeledik a Király utcának. Valami tizenkét leány és három-négy férfi; a férfiak össze-vissza tépett álcákat viselnek, a nők vastag fehér és piros festékréteget az arcon; egy része debardeurnek (rakodómunkásnak, ,,tróger"-nek — V. K.) van öltözve, másik része uszályos ruhákat visel. Táncolva, ugrálva, kurjongatva közelednek a Teleki kávéház felé. A Király utca publikuma kíváncsian elibük nyomul a Kék kakas utcába, viszont az álarcosokat kísérő tekintélyes tömeg feltartóztathatatlanul hömpölyög a Király utcának. Egyszerre aztán mind a kettő megáll... A Király utcán minden esztendőben megújulnak ugyanazok a képek, ugyanazok a jelenetek és örömvígság, lankadatlan teljességben őrzik a Purim éj hagyományát, és ez mindörökké így lesz, még akkor is, ha a Messiásnak egyszer eszébe jutna a Király utcába bekukkantani." Gettó és felszabadulás A következő évtizedekben a Király utcának ez a sajátos képe megváltozott, ha lakói között a zsidóság aránya nem is csökkent. A modern európai mintákat követő város polgári társadalmához asszimilálódó generációkban a zsidó életnek ilyen, még a kelet-európai viszonyokra jellemző megnyilvánulásai egyre jobban háttérbe szorultak. Az e szempontból is elszürkülő Király utcába azonban ekkor sem a Messiás kukkantott be — hiába várták hithű lakói. Helyette 1944 nyarán a rémület és a halál jelent meg felettük. A második világháború utolsó hónapjaiban a Magyarországot megszálló hitleri hatalom és magyar cinkosai megkezdik a magyarországi zsidóság módszeres kiirtását. Mikor a szovjet csapatok Budapesthez közelítenek, 1944. november 29-én állítják fel a nyilasok az addig viszonylag „megkímélt" fővárosi zsidóság számára a budapesti gettót: éppen azon a környéken, ahol egy évszázaddal azelőtt az első pesti zsidó tömegek megvetették lábukat. A kormány elrendeli a budapesti zsidóknak a Dohány, Nagyatádi Szabó (a régi és mai Kertész utca), Király, Csányi (3—6. sz.) és Rum bach Sebestyén (15—19. sz.) utcák, a Madách Imre út, Madách Imre tér és a Károly király út (a mai Tanács krt.) által határolt területre való összeköltöztetését. A terület határaként felsorolt utakra és utcákra néző házak nem tartoznak a zsidók részére kijelölt területhez, s így a Király utca maga kívül marad a gettó határain. De házainak befelé nyíló oldalai a gettót körülvevő deszkapalánkra néznek, mely mögé elsőnek éppen a Király utcának és környékének lakóit zsúfolják össze: 0,3 négyzetkilométerre hatvanötezer embert, szobánként átlag tizennégyet. Palánkjai és szögesdrótjai közel hat hétig szolgáltak börtönül és siralomházul. Január 18-án az előrenyomuló szovjet csapatok felszabadítják a gettó egész területét. Ez a nap és 1945 tavasza nemcsak a Király utca, hanem az egész főváros és az egész magyar nép számára új korszakot jelent. Olyan korszakét, amelynek története már a Majakovszkij utca krónikája. 41