Budapest, 1981. (19. évfolyam)

1. szám január - Passuth Krisztina: A város mint plasztikai alkotás

azért sikerülhet a lehetetlen, mivel másként közelednek a feladathoz, mint azok az építészek, akik létrehozták az úgynevezett alvóvárosokat — ezeket a reménytelenül monoton betonrengetegeket. Gyerekkori emlékei Békéscsabához kötik Pátkai Ervint. Budapesten Medgyessy Ferenc volt a professzora, akinek a szemlélete nem sok nyomot hagyott az ő alakuló egyéniségén. Franciaországban maga választott mestert magának: a kitűnő szobrászt, Henri-Georges Adamot. Egytasztikus, soha meg nem valósitható modelljei lennének. Pátkai a hatvanas évek elejétől rendszeresen kiállító, elismert szobrász, akit minden fontosabb szalonba, tárlatra meghívnak. Várostervezéssel 1974 óta foglalkozik aktívan — a fantasztikus tervek így nyernek valódi funkciót. Ekkor történik, hogy Jean-Jacques Villey, Marne la Vallée új városának főépítésze úgy dönt: az anyagi korlátok és a divatos funkcionalizmus nem indokolja az épülő városok monotóniáját és sematizmusát. Polisztirén plasztika, 1978 szerre kinyílik számára a világ, felfedezi Vézelay román kori katedrálisának sajátos szobrászarchitektúráját, Giacometti szobrainak testetlen törékenységét. Igen hamar szakít a hagyományos stílussal, hogy helyette barokk lendületű, rendkívül expreszszív bronz- majd gipszplasztikákat készítsen. Igazi kifejezőeszközére akkor talál rá, amikor — a hatvanas évek közepétől kezdve — közvetlenül betonba kezd dolgozni. A beton megkönnyíti számára, hogy szuggesztív térhatást és monumentális műveket tudjon teremteni. Kezdettől fogva — mint ahogy erről rajzai is tanúskodnak — elsődlegesen a konstrukció és az azt körülvevő tér viszonya, valamint a mozgás lehetősége foglalkoztatja. Kisebb méretű bronzplasztikáinak egyes részei eltolhatók, a részek egymáshoz való viszonya tetszés szerint megváltoztatható. Miközben szobrainak bizonyos organikus jellege van — tudatosan óvakodik attól, hogy alkotásai figurára, emberre emlékeztessenek, akár a legtávolabbról is. Alkotásai kezdettől fogva elvont, személytelen struktúrák, amelyeken korábban a szimmetrikus, később pedig az aszimmetrikus jelleg uralkodik. Ezek a struktúrák a maguk elvont módján architektúrát idéznek, mintha egy képzeletbeli város épületeinek fan-Éppen ezért Pátkait mint szobrászművészt bízza meg azzal, hogy a készülő város centrumát, az úgynevezett Pavé Neuf-öt megtervezze, illetve megbízzon más művészeket egy-egy feladat kivitelezésével. Pátkainak tehát nem az a feladata, hogy egyes szobrokat, egyes épületeket tervezzen, hanem éppen ellenkezőleg, az urbanisztikai egységet — saját kifejezésével: a város lelkét, sajátos arculatát — kell megtalálnia. Ez kizárja, hogy össze lehessen téveszteni egy másik várossal. Az első vázlatok után — amelyek még részben Pátkai gyermekkori elképzeléseit idézték a fallal körülvett, bevehetetlen városokról — a művész egy 1:200 arányú makettet készített polisztirénből, amely lehetővé tette neki és a vele dolgozó művészeknek, hogy elképzeléseiket mindjárt térben tudják áttekinteni. Marne la Vallée egyébként lakott terület, melynek meglevő adottságait a terv a lehetőségek szerint megtartja. „Az építkezési tervezés például — mondja Pátkai —, hogy csak a mi esetünknél, Marne la Vallée-nél maradjunk, nagyobb területre vonatkozik, mint maga Párizs városa. Ezért is törekedtünk arra, hogy lehetőleg megőrizzük az erdőket, zöldövezeteket és a már meglevő településeket. Megszabtuk az épületek maximális ira-25 Pátkai Ervin azon szerencsés művészek közé tartozik, akik megvalósíthatják legmerészebb álmaikat — sőt, az a munkájuk, napi elfoglaltságuk, hogy álmodjanak, és hogy álmaik valóra váltásában részt vegyenek. Pátkai nem építész, nincs építészdiplomája. Békéscsabán született 1937-ben. Budapesten az Iparművészeti Főiskolára járt, majd Párizsban az École des Beaux Arts-ra. Jelenleg pedig a legnagyobb Párizs melletti új város — Marne la Vallée — tervezésének egyik vezetője. Szobrászból len várostervező, s éppen szobrászi-művészi adottságait tudja az urbanisztikai feladatok megoldásában kibontakoztatni. A város, aminek megteremtésén dolgozik, utópisztikus abban az értelemben, hogy maximálisan alkalmazkodni akar az emberi, személyes igényekhez, s olyan együttest akar teremteni, amiben a lakók jól érzik magukat. Holott úgy vélnénk, egy tervezett, rajzolt város — szemben a hagyományosan nőtt várossal — kizárja a lehetőségét az otthonosságnak, az intimitásnak. Mégis az építészvezető: Jacques Villey, a művészeti vezető: Pátkai Ervin, valamint a munka többi résztvevője megpróbálkozik a lehetetlennel — s tulajdonképpen ez a kísérlet jelleg a legfontosabb az egészben. Talán éppen Bobignyi szobor részlete, 1973 Lycée Lamarck, részlet, fehér vasbeton, 1970