Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - DerneTamás: Strófák a városról

Négyzetek, nyilak, számok Csigó László felvétele a kevesebb tobb lenne 'zzadt", túl közelre tervezett szemétegetőmű kellemesen „beteríti" majd Dél-Pestet füstjével. A lakótelepi hamu-gyepen tenyésző üvegszilánk-vegetációt ósszegereblyézés helyett beleegyengetik a talajba, a napilapokban pedig határozott hangú szakértők tanítják ki a „sápítozó" környezetvédőket: a rekord mennyiségű műtrágyafelhasználás a jelen és a jövő útja, s aki ellene szól, a középkorba akarja viszszavezetni a termelést. Mindezek a jelenségek arra utalnak, hogy az életminőség és tervezés terén még nem értük el a világszínvonalat. Lassan közgazdasági kategóriává lép elő a „szemét bővített újratermelése" Melyben kimagasló a hatékonyságunk. Sci-fi írók szerint a szupertechnika egyszer csak olyan szintre emelkedik, ahol a szemét automatikusan létrehozza az önreprodukciót, vagyis: maga is képes lesz (egyre több) szemét előállítására. Jelenleg az „eredeti felhalmozás korában" vagyunk, de a „minőségi átcsapás" már csak évek kérdése. . mondják. Hm, míg mindezeken tűnődöm, a vonat egyre közelebb ér a végállomás"IOZ. Nézünk ki az ablakon. Találgatok, hogyan él az az atlampolgár, akinek op-artos berakású, rokokó kertessel övezett házától pár meterre büdosodik, füstöl, rozsdásodik a szemét? S mit gondol vaion a szupervállalat /asut melletti szuperszékházában a -ezerigazgató, ha két konyakozó külföldi tárgyaló partner kozott kinéz az ablakon, és megakad a szeme a szupermocsok dombjain? Befut a vonat a fővárosi palyaudvara. Sudos füst, csikkvirágzas a sinek kozott. A kevés ülőalkalmatosság miatt oldon ulő turisták torlaszolják el a (áriát. Végre, megérkeztünk! Magdókam! Pesten vagyunk, itthon! Vak vezet világtalant — Please, where ist the Camping tornai?" — Ggye nahogyitszja Ho•el'" .— S'il vous plait, quelle est la 'lonne direction vers Vienne?" .,— Idem na Buda" — es a tobbi. . . Keringenek a kérdések a térképlepedőket böngésző, villamostáblát silabizálgató. terelőutaktól káprázó szemű idegenek szájából. Információt kérnek tőlünk, és mi — a csak bennszülöttek által ismert indián ösvények tudói — képességeink és nyelvi tudásunk szerint mutogatjuk a kínlódó bolyongóknak a kemping, a szálloda, Bécs és a híd felé vezető utakat. Mert az információ, az ritka. Ha van, hiányos vagy érthetetlen. Ritkaságszámba mennek azok a valóban informatív autóbusztáblák, amelyeken felsoroltatnak az állomások nevei. Hírlik, hogy húszmillió forintos költséggel valamennyi létező megállótáblát kicserélik a fővárosban. De nem ám olyanra, amelyen felsorolás és egyértelmű útbaigazítás van. Csak amolyan „újmódira".. . Azt azért nem lehet mondani, hogy semmi tájékoztatást nem adnak a városról. Az új lakótelepek szélére „szimbolikus térképeket" helyeztek. Azért szimbolikusak ezek, mert akárcsak a művészetben, itt is találgatni kell a szimbólum gazdag jelentését. Balra nyolc fekvő téglalap meg hat álló, jobbra ékalakban négyzetek, nyilak. És számok: H/2, S/4/5, PXZ—L, 24 M. Ez már több mint információ, ez már köztéri látványosság. Bizony az. mert a hajdani jelöléseket artisztikus „papagájt veszek", „egyedülálló nő számára ágybérlet kiadó" feliratú hirdetések borítják. Élő kultúra, új objetművészet — sóha|thatnának föl a szocreál és a concept-art hivői egyszerre. Gyönyörködjön bennük, aki tud. Csak a szerencsétlen turista meg a Pestre látogató vidéki sóhajt fel keservesen. Ok tájékozódni szeretnenek, nem pszeudo-objet-ket keresnek. Eszembe |utnak a párizsi metrókocsikban elhelyezett egyszerű menetrány- és átszallásjelző táblák. (Nem egy példányban, az egyik a|tó melletti falon, hanem mindenki számára olvashatóan, tobb példányban, a kocsi •nennyezetere szerelve.) A metrómegállókban működő elektromos térképek, melyeken az ember csak megnyomia a keresett megálló neve mellett a gombot, s maris kigyullad az átszállásokat jelző útirány, mondjuk a Montparnasse — Concorde — Republique útvonalon. És végül — pénztelen városnézéseim elmaradhatatlan párizsi segítsége: a kis világosbarna kötet, amely regiszteres rendben, kerületen-, ként, utcánként mutatja, hol vagyok, s hová kell mennem. Méghozzá nem lepedő nagyságú, hanem kis méretű, zsebre tehető. Mindez nem a „másik part" földicsérése. Mindez megteremthető nálunk is, hiszen információ, útbaigazítás itt is van. Csak nem egyértelmű, nehezen használható. S ami van, az is legtöbbször hiányzik (akárcsak bizonyos időszakokban a Budapest-térkép a boltokból). Előfordul, hogy a „bennszülött" sem tudja útbaigazítani a bolygó hollandit, mert maga sem tud eligazodni az utcatábla nélküli peremkerületi utcákban. Ekkor valóban vak vezet világtalant. . . Az ..eltűnt információ" a számítástechnikai szakemberek nyelvén nem költői túlzás vagy metafora. A legmodernebb számitógépekkel kapcsolatban szokták emlegetni, akkor, ha az informatikai rendszer bevitel-tároláskijelzés egységében valamelyik program kijelzését nem tervezték megfelelően. Ilyenkor a meglevő adatok nem lutnak el a felhasználókhoz. Ez — mondhatnánk — megint perifériális kérdés. (Valóban az, hiszen a számítógépi display a „perifériák" közé tartozik.) De lehet, hogy egyszerűen csak provinciális a tájékoztatásunk?! A legnagyobb magyar provincia Közhelyként hat a fővárost övező agglomeráció zsúfolt lakásviszonyairól beszélni. Azt már kevesebben tudják, hogy miért nevezik Budapestet — minden értelemben — az ország agglomerációjának? Mert az agglomeráció (latin eredetű szó) jelentése: összevagy felhalmozódás, tömeg. Nem csak arról van szó, hogy Budapesten több ember dolgozik, mint ahány lakik (ez minden világvárosnak gondja). Inkább arról kellene beszélnünk, hogy mit jelent Budapesten élni és nem lakni. Mit jelent vidékinek lenni Budapesten, mit jelent munkásszállón aludni, külterületi iskolában tanulni, elakadni sárban fővárosi utcán, magányos nőnek éjjel hazamenni vendégségből vagy színházból? Mindenekelőtt le kell számolni bizonyos legendákkal. A végén kezdve: sa|nos, önelégültségnek tűnik a megállapítás, hogy a fővárosban bármikor, bárhol lehet békésen sétálni. A kivilágított Nagykörúton színház után taxit kereső kolléganőmet hasonló inzultusok érték, mint a balladabeli Ilonát az ántivilág betyárkorszakában. Metróbeli támadásoknak magam is voltam tanúja, s láttam, hogyan vehet körbe útonálló gesztusokkal egy lányt három pálinkaszagú siheder, miközben az utasok „gondolataikba merülnek". Látásból iól ismerjük az aluljáróbeli csöveseket, de a megvető szavakat mormogó járókelők nemigen tudják, hogy a ..szakadtak" nagy része igen frissen érkezett — a provinciáról, vidékről. Egy riporter barátom figyelt fel arra. hogy a fiatal korú bűnözők többsége sokszor egészen kicsi falvakból, tanyákról érkezik. Ebből semmiképp sem arra kell következtetni, hogy „lám, a vidékiek milyen hamar bűnözővé válnak"! Azoknak a véleményét sem osztom, akik az „aluljáróügyet" kizárólag rendőri kérdésnek tekintik, és átkokat szórnak a „jöttmentekre". Ahhoz, hogy a kérdést megértsük, előbb meg kellene vizsgálni a vidékről jött betanított munkások, ingázó segédmunkások (és szökött állami gondozottak) szociális ellátottságát. A munkásszállót mindenekelőtt, ahol úgy élnek bőrük színétől és iskolai végzettségüktől függetlenül, ahogyan a „fejlett ipari országokban" a vendégmunkások. Érdemes lenne elgondolkodni azon. hogy a szórakozás, néha a jobb munka vagy csak a meg nem nevezett jobb életminőség (kultúra, pénz, emancipáció, óröm, kaland) reményében a fővárosba érkező fiatal hogyan, kiknél és mennyiért illeszkedhet be a főváros életébe. Milyenek a körülmények az ..ideiglenes szállásokon"? Az ágybérletekben? S csak ha mindezeket megvizsgáltuk, akkor célszerű véleményt mondani a „pesti vidékiekről", itt, az „ország agglomerációjában". A provincia igen kulturált hely volt a régi római birodalomban. Érdemes felidézni Aquincum, Sopianae, Savaria városi kultúráját, színházait, szentélyeit, fürdőit a hajdani Pannónia provinciában. Ha némely vonatkozásban provinciálisnak nevezzük a jelenkori „világvárosi fővárost", sajnos, nem a római értelemben vett provinciára gondolunk, hanem arra a sajátos pesti provinciára, amely Rákosszentmihály Béla utcai iskolájából úgy teszi lehetővé az eljutást egy Hősök terei iskolába, hogy a kisgyerek sírva viszi kézben a cipőjét, mert lábszárközépig beleragadt a sárba. Provinciális az is, amikor egy lakótelepen — bár itt „ABC" van — éppoly lelkendezve újságolja a szomszéd, hogy „hús érkezett", mint mondjuk Gyimesközéplokon. Negatív értelemben provinciálisnak tartom azt, ami valaha vidéken érték volt; a másik életének „ismeretét" A faluban megőrző biztonságot jelent, ha Rozi néni tudja, hogy Mari szomszéd mikor beteg. De egy lakótelepen zavaró, ha a szemközti házban lakó jóember — akivel egyébként még köszönő viszonyban sem vagyok — belenéz, sőt. belelát a levesestányéromba. Provinciális az, ha a kultúra (infrastruktúra, kereskedelem, szolgáltatások)színe nem olyan, mint a visszája. Ehhez, persze, tudni kell: az a jó varrottas, szőttes, hímzés, amelyiknek a visszája is olyan, mint a színe. A szakértő, gondos kezek alól kikerült terítő mindkét oldalát lehet mutogatni, használni. Sok fővárosi lakos tudna olyan „háztatarozást" említeni, amelyik a „Patyomkin-házakhoz" hasonlatos: ezeknek ékesen festett falait hátulról gerendák támasztották. Amikor a „fővárosi szőttes" felfeslett szálairól beszélek, abban a reményben teszem, hogy az új szőtteseket már jobb minőségben készítjük. Gondoljunk akár lakótelepekre, az aluljárók mozgólépcsőire vagy munkásszállásra, iskolára legyen a kultúra szine is, visszata is hasznaiható! 33