Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Balázs István: Békebeli kaptafák

A szerző felvételei HONISMERET BALÁZS ISTVÁN Békebeli kaptafák mellvéd mögött dolgozott Hor­váth úr. Egy zsinegre kötött kosárkában húzta fel és eresz­tette le a cipőket. Az utóbbi időben, hogy nem bírta már a csigalépcsőt, leköltözött a föld­szintre, a hajdani üzlettérbe. Pár héttel azelőtt, hogy el­esett szegény, asztalkája mellé húztam az egyik Thonet-széket, és beszélgetni kezdtünk. Bókol­tam az öregnek: ,,.. .milyen jól tartja magát... hallom, még Csepelről is járnak ide..." Lehűtött a válaszával. — Ezerkilencszáz forint a nyugdíjam. Abból nem lehet megélni. Meg odahaza egyedül is volnék. Aztán . . . szükség is van még ránk, öregekre. Ki megy el suszterinasnak máma? — Miért éppen ezt a mester­séget választotta, Horváth úr? — Hazatért egy cipészsegéd a szülőfalumba, Ácsra, és szép kis házat épített a félretett pénzé­ből. Hát ha ilyen jól megy a ci­pészeknek — gondoltam —, én is cipész leszek. Pedig szerettem tanulni, jól is tanultam, és ma­gam is sokat hallottam a mon­dást: „Ha nem tanulsz, mehetsz suszterinasnak!" Csakhát apám cukorgyári munkás volt, két fo­rint napszámért dolgozott, s Jó néhány éven át volt egy kü­lönös kedvtelésem. Szerettem cipőt javítani. Lesni ugyan sosem lestem, enged-e már a ragasztás valahol, ám ha cipőim ilyenfor­mán tiltakoztak viselésük ellen, mindig szívesen nyitottam be Horváth András vízivárosi műhe­lyének századeleji díszletei közé, s élveztem a hely bensőséges hangulatát, a filléres kuncsaftot is megbecsülő udvariasságot, amiről az idős cipész csak nem akart leszokni... Egy kopott lépcsőfok íratta át velem a jelen időt múlttá: Hor­váth bácsit munkába menet bal­eset érte. Megoperálták, s most az egyik szanatóriumban lapoz­gatja a Bibliát, s másik kedves olvasmányát, az Élet és Tudomány összegyűjtött évfolyamait. * Mialatt a Kereskedelmi és Ven­déglátóipari Múzeum munkatársa gondoskodik a műhely eredeti portáljának elszállításáról — me­lyet a ház legutóbbi renoválása­kor, sajnos, „korszerűre" cse­réltek ki —, és egy nádfonatú ládába gyűjti a fiókokból előke­rülő kincseket — régi oklevele­ket, üzletkönyveket, mértékfel­vevő űrlapokat, cégjelzéses cipő­fűző kampókat s még számtalan aprócikkét egy hajdanvolt vi­lágnak —, egyre-másra nyitják ránk az ajtót a környékbeliek: „Mi történt Horváth úrral? Az ipart is visszaadta? És lesz helyet­te valaki?" — Horváth úrnak — bár reméljük, felépül — most már pihennie kell — válaszoljuk. — Olyasvalaki kellene a helyére — mondja a muzeológusnő —, aki nemcsak a szakmáját érti, ha­nem szeretné, óvná is ezt a pá­ratlan berendezést. * Három éve fedezték fel a mu­zeológusok Horváth úr „szige­tét". Védetté nyilvánították az 1912-ben berendezett cipőbol­tot és műhelyt. Az okmány sze­rint védettséget élveznek a bú­torok, a vörhenyes mahagóni­ra színezett, puhafából készült faburkolat, az üveggyöngyökkel díszített bronzcsillár s három magyar Thonet-szék. Mint a szakvélemény írja, a berendezés a csillárral együtt az úgyneve­zett „lineáris kései szecesszió" vonásait mutatja. * Néhány esztendővel ezelőtt még a galérián, a mahagóni színű 34

Next

/
Oldalképek
Tartalom