Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - DerneTamás: Strófák a városról

DEME TAMÁS STRÓFÁK A VÁROSRÓL Mindannyian ismerjük azt a különös érzést, amely akkor tölt el bennünket, amikor vendégnek megmutatjuk otthonunkat, szülőföldünket, városunkat. Ilyenkor minden másnak tűnik; új tulajdonságaikat mutatják az utcák; a megszokottban valami „mást" veszünk észre. Ez a „másállapot" — bár néha „terhes" — új gondolatokat hoz a világra; idegenvezetésünk önismeretet szül. A vízfejű törpe Országismeretem és fővárostudatom az elmúlt években sok idelátogató barátom szeme által teljesedett ki. Jean Noéi barátom mondta egy konferencia után: — Régóta komplementer szerepet alakítunk a történelemben. Franciaország Nyugat Keletje, Magyarország pedig Kelet Nyugatja. A régmúltban ti voltatok az „utolsó bástya" a Nyugatot ostromló török előtt, 1848-ban a forradalmi eszméket és a polgári demokratikus célokat azonnal átvéve, a legtovább „maradtatok talpon", 1919-ben a második tanácshatalomként mutattatok példát a győzőknek és a legyőzötteknek — olyan direktóriummal, melynek Bartók és Lukács is tagja volt. Mindmáig egy folytonosan előrelépő és ugyanakkor megőrző — „kultúraközvetítő" — szerepet játszotok Európában. A mostani gazdaságpolitikátok is példa sokak számára. Másrészt, mi, franciák voltunk valamennyi nyugat-európai ország közül mindig a legérzékenyebbek az iránt, ami Keleten történt. — Hm, nem ilyen egyszerű a kérdés. Abban egyetértek veled, amit Ady így fogalmazott: „Komp-ország. .. álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig..." Igaz, hogy Budapestet sokan titulálják „Kelet-Európa Párizsának", de ezt én csak kedves, romantikus lódításnak tartom. — Nézz csak ide! — bökött a térdünkre terített térképre francia barátom. — Első pillantásra látszik az ország csillagszerkezete. Az egész településhálózat a központ felé sűrűsödik, a főváros felé kígyózik a közlekedési rendszer. Minden a centrumnak van alárendelve, akárcsak nálunk. Egyazon központosítással vagyunk megverve. Nálatok csak Budapest lehet a ,,fej", nálunk csak Párizs. — Hát igen, a rossz nyelvek szerint ez a fej: vízfej — jegyeztem meg. — Mondják-e azt franciául: „fejétől bűzlik a hal?" - meditáltam. Tény és való, ez az erőltetett és aránytalan központosítás még a „leglokálpatriótább" fővárosiak szemében is torzulás. A történelmi analógia egyébként jogos. Amit a franciáknál XIV. Lajos szervezett, azt nálunk Mária Terézia kényszerítette ki az abszolutista monarchia korában. S mivel a történelmi ellenzék nem tudott társadalmilag progresszív decentralizációt szembeállítani ezzel (lásd a vármegyerendszer konzervatív, regresszív jellegét) a totálisan összpontosított, ellenőrzött hatalmi szerkezet történelmi örökségkéntfennmaradt Napóleon, Ferenc József, De Gaulle vagy Rákosi „uralkodása" idején is.. . Annál furább a központosítás túltengése nálunk, amenynyivel kisebb az országunk másokéhoz, mondjuk, a franciákéhoz képest. A túlméretezett koponya a nagy testen meglepő, de egy apró törzsön tragikomikus, groteszk. A „vízfejű törpe" legfeljebb cirkuszi produkcióban világszám . . . Ami a cirkuszt illeti, a vasúti átszállás körülményei kétségtelenül ide tartoznak, jól illusztrálva a központosítás hátrányait. Pécsről Szegedre vagy Szombathely felé egyszerűbb kitérővel utazni — Pesten át —, mint toronyiránt bukdácsolva. (Grenoble-bóí Bordeaux-ba igyekezvén, ugyanez a helyzet — vethetné közbe barátom —, hiszen ott is gyorsabb az utazás Párizs érintésével, habár egyszerűbb és logikusabb lenne a keresztirányú forgalom.) Igen jellemző a központ mindenható szerepe a társadalmi kapcsolatokban, az értékrendszerben. Aki vidéki vezető beosztásból középvezetői állásba kerül a fővárosba, rögtön magasabb pozícióban érzi magát, nő a presztízse. Lakáshirdetésekben az azonos alapterületű pesti lakás a dupláját éri a vidékinek. (Ez nálunk természetes, de több európai országban épp fordított a helyzet. Az „elslumosodott" londoni Cityből peremvárosba költözni éppoly előrelépés, mint a Stockholm peremi lakótelepről egy vidéki „alvóvárosba" menni.) A központ- és a perifériaszerep kulcskérdés minden főváros és a „neki rendelt" ország viszonyában. Az egészséges arányt egyrészt a többközpontúság (autonóm módon fejlődő regionális központok, városok), másrészt a döntéshozatalban való részesedés demokratikus kiterjesztése teszi lehetővé. Különösen fontos ez a településfejlesztés kérdésében, ahol a perifériáknak is bele kellene szólniuk önmaguk megszüntetésébe vagy fejlesztésébe. Az egész egy kicsit az emberi szervezet felépítésére és működésére emlékeztet, az agy és a végtagok, avagy a szív és az egész test kapcsolatára. A központ aránytalan „hízása", növekedése (szívnagyobbodás, elzsírosodás stb.) a szervezet egészére károsan hat. Ami Budapest szívnagyobbodásának és elzsírosodásának tüneteit illeti, a diagnózist már több évtizede megállapították, Gyógyjavallatok is születtek: az ipar vidékre költöztetése, a pestivé válást ötéves bejelentkezésnek kell megelőznie, az infrastruktúra „terítése" az egész országban stb. A „vízfejű törpe" szindróma azonban, sajnos, még mindig nem a múlté. Sőt, többen a „végtagok elüszkösödéséről" beszélnek, amikor a kistelepülések felszámolását jelentő település(vissza-)fejlesztést, iskolakörzetesítést emlegetik. A szemét bővített újratermelése Amíg befut vonatunk a fővárosba, kerekre nyílt szemmel figyeljük az utat, a tájat. Magdó a „külföldi" kíváncsiságával. Magdó egyébként magyar, látogatóba jön Székelyföldről, egy kicsi erdélyi faluból Budapestre. Ez az első külföldi útja, s ez a város jelenti számára a KULTÚRÁT. Egy közhely számba menő hazai vicc szerint: „magyarok ott laknak, ahol a budapesti rádió műsorát hallgatják". Magdó — mint ennek a budapesti rádiónak a távoli hallgatója — vágyakozással, csodálattal várja a megérkezés pillanatát. Ezzel a nagyra tágult szemmel nézi a rohanó tájat is. Lassacskán elkomorul a tekintete. — Mi a fészkes fenét csináltok ti idehaza? — robban ki egy idő után. — Halok meg ettől a sok szeméttől, amit ti mind kihánytok a kertek végibe. Nem fúltok még bele? — kérdezi jellegzetes, ízes háromszéki tájszólással. Szó, ami szó. Magdónak igaza van. A fővárostól harminc kilométernyire már észlelni lehet, hogy közeledünk Budapest felé. .. Mint a mágnesre tett papíron a vasreszelék, úgy sűrűsödik a szemét a fővároshoz közeledve. Előbb csak dobozcafatokat és „műanyag-trágyát" (tubus, flakon, kanna, pvc) látni kövér halmokban, meg régi sparhelteket az árokban. Aztán feltünedeznek a jólét groteszk útjelzői: gödörbe borított autóroncsok, döglött hűtőszekrények, kibelezett mosógépek. Nylonrongyot fúj a szél, füst száll és por. Hungarocell, hungaroszemét... Már a peremvárosi lakótelepek között járunk, jól látni a vasút melletti senkiföldjén az építkezések föl nem használt, törött paneljeit, csorba betonhengereit. — Mondd, ez így marad? Hagyjátok? — kérdezi Magdó. Kérdésére nem tudok válaszolni, morogva restelkedem. Ismerem a faluját, ahol minden házon egy kis jelvény hirdeti, mi a teendő, ha tűz támad valahol. Molnosék a vödröt hozzák, Győrffék a létrát, Pállék a kicsi fejszét, és mindenki tudja a dolgát. Szemét nincs az utcán, se a patakban. Ha valaki szemétbe botlana, fölszedi. Akit meg szemetelésen érnek, azt úgy megszólják a csúnyábbik szájukkal, hogy máskor kétszer is meggondolja, elhagyja-e a mocskát. Tiszta is a környék arrafelé. Magdó előtt hamisan csengene az érv: ez nagyobb város, hát nagyobb a piszok is. Hamarosan mesélne kolozsvári barátainak tiszta lakótelepi környezetéről, meg a személyes felelősségéről, egyszóval arról: lehet úgy is lakni, hogy „annak ne legyen bűze". Megkérdezhetné azt is, miként állunk a híres világvárosi szervezettséggel. Meg a tervekkel. Hogy tervezik azt a várost, ahol úgy terem az autó, mint erdőn a bolondgomba, mégsincs hely a parkolásra? Hogy tervezik az új városrészekbe költözők életét, ha azoknak gumicsizmát kellene ölteniük lakásuk megközelítéséhez? Természettudósok szokták mondani az állatokról: természeti viszonyok között csak annyit fogyasztanak (ölnek, esznek), amennyit létfenntartásuk igényel, és sohasem piszkolnak a fészkük, vackuk, alvóhelyük közepibe vagy szélire. Ólban tenyésztett disznó belefekszik a maga ganéjába, de a vaddisznó soha. Az ökologisták, urbanisták szerint a homo sapiens postindustriális változata viszont „olyan állat, amely többet fogyaszt szükségleténél és a fészkébe piszkít". Több szemetet termelnek nagyvárosaink, mint amenynyit megsemmisíteni képesek. Más lapra tartozik viszont, hogy van ennek egy minőségi (életminőségi) oldala is, nevezetesen az, hogy nem szükségszerű belefulladni a szemétbe. Vannak olyan példák, amelyek bizonyítják: a környezet veszélyeztetése nélkül is lehet ipart, mezőgazdaságot fejleszteni. Mintha erre nem Budapest lenne a példa. Az évtizedek óta elsőnek „ki-32