Budapest, 1981. (19. évfolyam)

1. szám január - Szepesi Attila: Vázlatok egy lakótelepről

SZEPESI ATTILA Vázlatok egy lakótelepről VASGOLYÓ Öregasszonyok laktak a ház­ban. A kertben ecetfák, virágok és macskák. Nőttek, szaporodtak gazdátlanul, már senki nem vi­selte gondjukat. A fák elszaba­dultak, egyik-másik ledőlt, a többi ellepte csemetéivel az egykori konyhakertet. A virágok versenyt nőttek a burjánzó gyomokkal. A macskák birtokukba vették a szo­bákat, majd a folyosók után a padlást, az elhagyott melléképü­letet, a telek homályos zugait. A lakók kiköltöztetése percek alatt lezajlott. Feldobták a teher­autóra a bútorokat, a blondelke­retes képeket, a vaskályhákat és a számtalan limlomot. Az ajtót la­katra zárták. Az ablak mögött égve felejtett lámpa éjszakákon át meg­világította a kopár falat. Egy hónap múlva a házat fel­robbantották. Portölcsér szállt fel, a falak megroskadtak és ledőltek. A fákat és virágokat gondosan le­csupálták a földgyaluk. A romo­kat elhordták. A macskák szét­széledtek. Minden készen állt az új ház alapjainak lerakásához, de az hamar félbeszakadt: az egykori épület alól római villasor marad­ványai kerültek elő, cserép és kő­törmelék. A gépek leálltak. Né­hány hétig régészek sürögtek a telken. Mentették, ami menthető. A kopár földdarabot fölfedezték a búbos pacsirták, és mivel ko­rán köszöntött be a tél, az észak felől érkező varjak is. Ezek a tavasz érkeztével eltakarodtak, csak egy-egy kékesfekete tollat hagyva maguk után, de a pacsir­ták makacsul kitartottak, amíg tehették. Ez sem tartott sokáig. A régészek futóárkait félig bete­mette a havas sár, és a telken vég­képp eluralkodtak az építőgépek. A kontyos madarak még körülöt­tük okvetetlenkedtek egy darabig, de mikor a sárga emelődaru meg­jelent a vasgolyóval, zavarba jöt­tek. A daru kötélzete felhúzta a magasba a golyót, majd elengedte. Újra meg újra megdöndült a fe'd, így folyt ez heteken, hónapokon át. A földet lassan keményre dön­gölte a különös metronóm. A pa­csirták pedig új lakóhely után néztek. Sokáig csak sivító füttyüket hallottam. Kerestem, de nem ta­láltam őket. Véletlenül pillantot­tam meg egyiküket a szomszédos, tízemeletes blokkház tetején. Ma­gasból jött a hang, ott ült a pa­csirta az ereszen. Ide költöztek hát a madarak a kopár telekről. A lapos, elhagyott, kavicsokkal beszórt betontető ideális pacsirta­lakóhely. Megtalálták, birtokukba vették. A telken pedig egyhangú rit­musban süllyedt-emelkedett a da­ru kötélzetén.a vasgolyó. ÖREGEK OLIMPIÁJA A két öregember a betonház előtti lócán ül. Egyiken kopott fekete kalap, a társa görbe botra támaszkodik. Zajos a délutáni utca. Az ár­kádok közt kusza forgatag: bicik­liző gyerekek, zsibongó külföldi­ek, falat támasztó suhancok, ba­bakocsik, kutyák és táskarádiók. A két öreg összébb húzódik, a kalapos megszólal: — Ez fantasztikus, szomszéd úr. Ekkora teljesítményt két hét után, egészen hihetetlen! A görbebotos bólint, szólni lát­hatóan nehezére esne. Fantaszti­kus, hát fantasztikus. A kalapos tovább lelkendezik: — Láttam, mikor elvitte a mentő. Nem hittem volna, hogy Szabóky Zsolt felvétele viszontláthatom. Ekkora lelkierő, ekkora akarat! Társa arcán ekkor megjelenik egy kis huncut mosoly. Igaz ami igaz, a fintortól alig különbözik, de nem telik még különbre. Meg­szólal: Már járni is tudok, szom­széd úr. Egyedül. Ide nézzen! A másik tölcsért csinál a tenye­réből : — Hogy mondja ? *— Járni! Járni... — a kalapos maga elé néz, forgatja szájában a szót: — Járni, aha, járni. .. Ekkor a görbebotos előreszege­zi fejét, háta lassan felpúposodik. Keze remegve szorítja a botot. Csak most sikerüljön! És már áll. Térdét begörbíti, komótosan számítja ki a mozdulatot. Min­dent úgy kell tennie, mint régen. Lép egyet bizonytalanul. Majd még egyet. Talpa szinte a földet súrolja. Lassított film. Megáll, piheg, kapkodva szedi a levegőt. Szeme üveges. Szája sarkában habot vet sürü nyála. A kalapos lelkendezve, szinte önmaga visszhangjaként fújja: — Szomszéd úr, ez hihetetlen, ez egészen fantasztikus! SZUROK TEMETŐ A verebek nem válogatósak. A blokktömb szélén, a vékony földsávon futkostak napra nap. Ha körül akartak nézni, felröp­pentek a kis, fekete szurokdomb­ra, mely az útépítők után vissza­maradt. Ebből támadt a baj. A nyári hőség megolvasztotta a szur­kot. A kis domb szétfolyt, de a madarak nem feledték el a régi szokásukat és odaszálltak. Egyen­ként-e vagy rajban, nem tudom. 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom