Budapest, 1981. (19. évfolyam)

1. szám január - Iszlai Zoltán verse

Az egykori földi obszervatóriumnak már csak a helyét találták, az útszéli mélyedéseket betöltötte az olvadt, fekete kulimász. K isebbik fiam vette észre a szuroktemetőt. Körülálltuk, leguggoltunk, néztük az elmerült madarakat. Az apró tollzátonyokat, ami visszamaradt belőlük. És akkor — balra — az egyik alig láthatóan megmozdult. Lüktetett a háta, félig kinyitotta a szemét, fejét elkínzott mozdulattal oldalt fordítva ránk nézett. Sokáig tartott, míg kiemeltük a szurokból. Milliméterről milliméterre húztuk egyre kijjebb. Tűrte, moccanatlanul. A ragacs lassan engedett. Forró, nehéz szagú, nyúlós szálakban húzódott utána, mintha nem akarná elbocsátani a fuldokló veréb szárnyát, vékony, tehetetlenné görbült lábait. Aztán letettük a porba. Nem tudott megállni, oldalára dőlt és fekve maradt. Verdesett kicsit, de ezzel is hamar felhagyott. Füvet téptünk. Óvatosan tisztítottuk meg összetapadt szárnya tollát, pihés hasát, elgémberedett lábát. Lassan fogyott a szurok, inkább szétkenődött. Arra is vigyáznunk kellett, nehogy a kelleténél erősebben érintsük a madarat. A színe feketéből barnára váltott. Időnként letettük a földre, „járáspróbát" tartottunk, de még képtelen volt megállni a lábán. Eldőlt újra meg újra. A kezünk egészen megfeketedett, ujjaink összetapadtak a szuroktól, de negyedóra múlva végre a madár bizonytalanul megállt. Szárnyát még képtelen volt meglebbentem, de a lába megtartotta már. Csőrét tátotta, a hangja nem volt még a régi, csak valami érchangú csipogásfélére telt tőle. Aztán bizonytalanul megindult, botlott, oldalára billent, nehezen tartotta az egyensúlyt, felállt, az irányt kereste, mintha újra járni, tájékozódni tanulna a világban. Sikerült-e ? Iszlai Zoltán: MERRY OLD KÉZMŰIPAR azaz midőn még mindenekről tudtuk mit, minek, hogyan, mire Életvilágunk hajdan úgy lett berendeztetve hogy nélkülözhetetlenné válott az emberre nézve a juhszőr mely igen fodros minősége miatt különös nevén gyapjúnak hívatott. Minthogy emez gyapjú az ő fodrosságátul fogva kiválólag alkalmatos a nemezödésre (Verfilzen) úgy ezokbul azt nem valami másra mintsem a posztó nemes kikésznósire használták. A posztó minden más szövedéktül abban különözött leginkább hogy az egyes fonálok melyek szövedékét tészik oly erősen voltak egymással öszvekötve, hogy ha egy darabot belülle lemetéltünk volna az még a véletlenesség útján sem rojtollott volna ki szégyenünkre. A juhokat mindközönségesen egy esztendőn átal egyszer vagy kétszer nyírták. Ezután a gyapjú feléztetett mosatott és megfonatott fonallá. Ebbül szővték a posztót fölszínén amelynek a szálak végűire fölvakartattak s nyiratvák egyenesre s kefélés sajtolás etc által a posztónak szép tekintet s tekintély adatott. Kefékre aztán legfőként a sertés disznók szőrei használtattak melyek a kefe fájával kétféle módon köttettek össze. T.i.: vagy likakat fúrtak a fába — de melyek nem mentek átal és mindenikbe egy alulján egybekötött sertecsomót helyeztek szurokkal odatapasztván — vagy átalmentek a likak egészben mire a sertecsomók középen meg-meghajlíttattak s amazokon úgy dugattak át hogy a hegye mindahánynak kívül maradott mígnem a meghajlított közép meg a kefe hátulján kiért. Majd mindazon hajtogatásokon zsineg vagy sodrony húzatott át hogy az egyes csomókat magyarán összetartsa és megerősítse. Hogy a nevezeit kefe hátulja sima légyen egy sima deszkadarabot jött a szokásba ahová pászolt, ráraggatni. A kecske- és uszkárszőrt inkább goromba szövedékekre mint lábtyűkre és a tapasztott falaknál a tapasz megkötésére hasznosították. Fontos használatú volt mégis a nyúlszőr ebbül csinálták a nemez kalapokat amellyeknél a soronkövetkező uttal-móddal eljártak: Először a nyúlbőrrül a durva szőrhegyek lemetszettek azután levétetett a szőr éles késsel és egy kalapra kívántató nagy mennyiség szemre s mérlegre latolva megméretett. Ezen mennyiség két egyenlő részre osztatván mindenik egy háromszögű porhanyó tömeggé kinyujtvatott jóféle mesterséggel. Ekkor a két rész egymásra tétetvén s az oldalakon szépszerrel összekötetvén előállott ama hegyes süveg melyet forró vízbe mártogattak s mindannyiszor oly erősen dörgöltek mint a ruhákat mosni akkor kézzel volt divatja. Ezáltal az egyes szőrök olyannyira egymásba dörgölődtek hogy azokat soha többé ki nem bonthatni és az ily szőrgyurmókat szintúgy nemeznek (Filz-nek) híjták. A süveget ha eléggé sűrű nemezzé lőn s mikor az összement formán egy kalappá idomították gyanta-fénymázzal megkeményítették s utolján simára megvasazva húzatott — parolával s pénzért — a fejekbe. Sorolá pedig mindezt elő egy kicsiny könyvecske mely Pesten is kapható volt 1845-ben, ám csupán a Zimmermann Jakab kir. képezdei tanár úrnál a kegyesrend ódon épületében emeleten 16. szám alatt. A t. cz. megrendelők kik a munka átvételekor legott készpénzzel kérettek fizetni minden tíz példányra az elkélt könyvből egyet ajándékokul megkaphattak. 23