Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Major Máté: Veres Péter, az építésügy minisztere

melyik magyar építész. A vályog, ez a megbízhatóságát évezredeken ót bebizonyította anyag, az általad leírt szakszerű kezelésben — és megfelelő, nedvesség- is vízmentes helyen — továbbra is kitűnő szolgálatokat tehet. Ha jól tudom, Amerikában nemcsak parasztházakat... nagyobb épületeket, sőt »úri« villákat is építenek belőle... Az állami tervező irodákban formált új parasztházak és egyéb mezőgazdasági épületek között is vannak jobbak, és kevésbé jók. Alapvető hibájuk... hogy — miként az egykori ONCSA-házak esetében is — bizonyos narodnyik szemlélet, pacjasztromantika bujkál még mindig... megformálásukban, ami nem is annyira a paraszti életforma — a funkcionális megoldás alapja — tiszteletben tartásában jelentkezik, mint inkább a parasztház idealizált formáinak kissé romantikus bűvöletében, ami viszont sok esetben magának az életformának eltorzitására vezet! Szigetköz árvíz utáni újjáépítésénél — 1954 — derült ki, hogy a parasztok hallani sem akarnak az állami tervezés többé-kevésbé ilyen... elképzeléseiről, hanem „városi" házakat kívánnak, azaz ,,zsalugáteres-muskátlis" kisablakok helyett nagy, háromosztású, esslingeni redőnyösöket, nyeregtetős hosszú házak helyett sátortetős kockaházakat stb. Szóval a paraszt építészetében is polgárosodni, városiasodni szeretne, s nekünk most gondosan terelgetni kellene igényeit, nehogy a legrosszabb fajta, külvárosi pallér „alkotások" szörnyűségeit igényelje vagy kövesse. Az ONCSA-házak egykori elképzelői és megvalósítói egyébként — legalábbis ma már — nincsenek úgy »elnyomva« ahogy leveled befejező passzusa állítja. Az egykori ONCSA-sok jelentős része a MEZŐTERV vállalatnál dolgozott, és nem részesült kisebb megbecsülésben, mint a többi tervező építész. (Ahhoz azonban már sok szó férhet, hogy miként becsülik meg nálunk általában az építőművészek munkáját — hála miniszterünknek" — akkor már Szíjjártó Lajos volt az építésügyi fővezér — „aki abszolút érzéketlen mindenféle művészeti problémával szemben. (Most a minisztérium eléggé furcsa intézkedésével a MEZŐTERV-et beolvasztotta az IPARTERV-be, lehet, hogy ez ismét rontott az ONCSA-sok helyzetén. Egyébként épp a múlt héten adtam ót — például — Tóth Kálmánnak" — a harmincas években ő volt a fő-ONCSA-s — „o Szövetség jutalmát múlt évi működéséért)..." Ennek a levélnek záróbekezdése már más téma: „Végül: nekem is van kérésem. Az Építőipari Műszaki Egyetem pártbizottsága és szakszervezeti bizottsága szeretne március második felében vitát rendezni az irodalom aktuális kérdéseiről, az építészek, mérnökök látókörének szükséges tágítása érdekében ... sokszor melegen üdvözöllek, híved Major Máté" Hogy az előadásra sor került-e — nem emlékszem. Ennek a levélnek idézésével egyébként egy jó darabot előre futottam attól az időtől, amikor még ő és én együtt voltunk a minisztériumban, de annak illusztrálására talán jó volt, hogy milyen kapcsolat alakult ki köztünk, mely aztán haláláig megmaradt. Alig valamivel később — most már pontos dátumom is van: 1955. március 30-án — ez a bejegyzés olvasható noteszemben: „Veres P., Szabó P., Sarkadi, Illyés Oy." — és semmi több. Valamiféle magyarázatot azonban tudok róla adni. Ugyanez év január 25-én a pártközpont illetékes osztálya megbízott a Magyar Építőművészek Szövetsége elnöki teendőinek ellátásával. Ennek is van előzménye — mint említettem már —, s nem kis jelentőségű esemény: 1954 decemberében N. Sz. Hruscsov összehívta a Kremlbe az építésügy mindenfajta vezető szakemberét, hogy jelenlétükben róluk is, de főleg az építészekről leszedje a keresztvizet, amiért a „szocialista realizmus" ürügyén retrográd — drága, rossz és csúnya, archaizáló — építészetet csinálnak. Ezzel pedig kvázi rehabilitált engem, az 1951-ben elkövetett „építészeti tévelygéseim", sőt „eretnekségem" bűnei és ezek minden következménye alól. Ebben az 1955-ös esztendőben már erősen érződött az a nyugtalanság, amely rövidesen kirobbant és Rákosi bukásához vezetett. Ilyen időkben az ember barátokat, fegyvertársakat keres, különösen, ha mint én, már régóta híve a művészet ágait — beleértve az irodalmat is — szorosabban összefogó együttműködésnek. így kerülhetett sor a megnevezett írók vendégül látására, a MÉSZ Puskin (ma Oienes László) utcai székházában. Veres Péteren kívül a másik hárommal személyesen most találkoztam először életemben. Hogy miről beszélgettünk, bizony már nem emlékszem, nyilván aktuális eseményekről. Ilyen találkozót újból csak 1957. január 15-én tartottunk, ugyancsak a szövetségben, mikor is „Veres P., Erdei S„ Szabó Pál, Kónya Lajos, Zelk Z." volt a vendégünk, hasonló beszélgetésben, most már nyilván az „események" konzekvenciáinak levonása ügyében. (Közbül részt vettem mint meghívott az írószövetség 1956. december 28-án tartott emlékezetes, viharos ülésén, melyen Veres Péter elnökölt.) Alighanem találkoztam még ezenkívül is néhányszor Veres Péterrel, de most már csak egy dolgot érzek megemlítendőnek, „találkozásunkat" a Kortárs ún. családiház-vitájában. Az 1960-ban indult és 1961-ben zárult vitát Sipos Gyulának, a korán elhunyt költőnek egy cikke intonálta, de a téma annyi embert „fölhergelt", hogy a kibontakozó szellemi szélverés hullámai más lapok, folyóiratok vizeire is átcsaptak. Tolnai Gábor, az akkori főszerkesztő, buzdítására bekapcsolódtam a vitába, és a Kortárs 1960. évi 11. számában (749—756 I.) megírtam „dühös" cikkemet a családi ház ellen: „Sziget"htíz, „sziget"-lakás vagy közösségi otthon címmel, írásom mai szemmel kissé merev és balos. Lényege: a családi ház mint kismagántulajdon újra termeli a kapitalizmust, s ily módon megrontja azokat, akik igénylik és lakják. Ám legyen családi háza annak, aki tudatosan annyira szocialista már, hogy nem rontható meg, de a többiek igényeit a társasházak, sőt, a „közösségi otthonok" felé kell terelni. (Álláspontom elsősorban az Építésügyi Minisztérium elvtársainak egy részében váltott ki ellenérzést. Hiszen minél több családi ház épül magánerőbőlr annál kevesebb teher hárul az állami lakásépítésre, ha tehát én a családi ház ellen beszélek, kvázi az állam, tehát a párt terveinek megvalósítását akadályozom.) Majdnem minden vitapartnerem szóba hozta írásomat pro és kontra, de itt most csak Veres Pétert idézem. Ő az Élet és Irodalomban (az 1961. január 20-i számban) írt hozzászólást Lakáseszmény — életeszmény címen, amivel a lap szerkesztősége csak részben értett egyet, de leközölte. Ebből is csak azt reprodukálon, amiben engem aposztrofál: Kérdéseket tesz föl, melyek közül az egyikben tulajdonképpen velem vitázik: „... jó volna tudni, hogy a Major Máté által igen okosan megbírált kis családi házakban a szükségképpeni társadalmi munka mellett mennyi magánmunka, pihenésből, szórakozásból elvont esti-reggeli vasárnapi, ünnepi munkaóra és ennek megfelelően mennyi „latens" munkaerő-kalória épül bele? Mert ha valamit nem értünk a magánépítkezés mai — korszerűtlen — előtöréséből, ezt is számításba kell venni. Dolgos és életrevaló állampolgárok százezrei, hihetetlen erőfeszítésekre képesek azért, hogy saját vackuk, otthonuk legyen. Szabad-e ezt már most félretolni, amikor kevés a lakás?" Ez a kérdés elsősorban nekem szól. S a ma távlatából feltétlen el kell fogadnom a kérdés jogosságát. Egy másik kérdést is feltesz Veres Péter az építészeknek, köztük név szerint nekem is: „Mi az elképzelése, akár Major Máténak is, mert sok okos cikkét olvastam már az építkezés problémáiról, de nem emlékszem ró, hogy erről is irt volna, az új típusú, összkomfortos, közműves, falusi-városi házak fűtéséről?" — Bizony erről semmit sem írtam, mint annyi másról sém. Engem mindig — egyoldalúan — csak az ún. elvi kérdések érdekeltek, s közben megmegfeledkeztem a „kis" gyakorlati ügyekről, holott ezek is elválaszthatatlanok az elviektől. Veres Péter az ilyen „kis" ügyekről is szakszerű alapossággal, részletesen és sokat tudott mondani. Ez volt — tudtommal — az első és utolsó alkalom, hogy írásban (cikkben) találkoztunk. A Magyar Építőművészek Szövetsége 1961-ben — a pontos dátumot nem tudom hamarjában megállapítani — még meghívta a vitában részt vevőket, és persze másokat is, a téma szóbeli tovább-vitatására. Eljött Veres Péter is, fel is szólalt, okos dolgokat mondott, közvetlenül ekkor hallhattam utoljára, bár még nyolc esztendőt élt, írt és beszélt. Mindössze 72 éves volt, amikor meghalt — ma már én is idősebb vagyok nála. ... és ilyenek lettek Csigó László felvételei