Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Ember Mária: Párhuzamos emlékezés

EMBER MÁRIA Párhuzamos emlékezés ii. „Várjanak egy kicsit, valami mégis van!" Berohantam a gyerekszobába és egy valódi k. u. k. tüzércsákóval tértem vissza. A férjem önkéntes idejéből maradt. Szép nagy lósörény volt rajta. Tescher Andorné 1903-ban A férj: Mi minden történt még? Egy transzparensre emlékszem. Ez volt a szövege: „A Fegyvergyárnak nincs húsvét!" Ez áprilisban lehetett. Nagy cikk volt róla az akkori katonaújságban is, a Vörösharcos vagy Vöröskatona című lapban. A történet lényege az, hogy a budapesti munkás- és katonatanács felkérte a fegyvergyári munkástanácsot, mi meg a gyár munkásait, hogy húsvéthétfőn a rendes időben vegyék fel a munkát, mert a fegyvereket a teherautók egyenest vitték a Buchárin-, a Trockij-, a Rosa Luxemburglaktanyába; de volt Jaurés-ről és Lassalle-ról elnevezett kaszárnya is, és Marxról, Engelsről és Leninről, természetesen. Marx arcképe díszítette azt az utalványt — mi „gyári pénznek" neveztük —, amely, akár az igazi pénz, áruvásárlásra jogosította a nálunk dolgozókat; illetőleg többet ért, mint a leromlott igazi pénz. Az egyik felén Boocz termelési biztos írta alá, a má-Az első rész márciusi számunkban jelent meg. sikon én jegyeztem: bevallom, kissé elcsodálkoztam, hogy ezzel fizetnek. Babot, zsírt, lisztet adtak érte. A feleség: Egy napon vöröskatonák jöttek a házba, lakásról lakásra, házkutatást tartani. Hozzánk is bejöttek. „Van-e fegyver vagy más katonai felszerelés?" Elmondtam, hogy férjem a fegyvergyári munkástanács elnöke, amennyiben van fegyvere, azt csak a gyárban tartja, itthon semmi nincs. De ez nekik nem volt elég, nyitogatni kezdték a szekrényeket és elkezdtek kutatni. Ideges lettem, de egyúttal remek ötletem is támadt. „Várjanak egy kicsit, valami mégis van!" Berohantam a gyerekszobába és egy valódi k. u. k. tüzércsákóval tértem vissza. A férjem önkéntes idejéből maradt. Szép nagy lósörény volt rajta. A két katona előbb mohón nézte, aztán az egyik kifakadt, hogy én ne „figurázzam ki" őket. Én a legkomolyabb arccal bizonygattam: higgyék el, ez „valódi és eredeti" — mire morogva, de önként visszavonultak, sarkonfordulva ki a lakásból! A csákót éveken át nagy becsben tartottuk. Ez volt az egyetlen „hadi játék", amit a fiam kezébe adtam. .. A férj: Mindegyre szigorodtak az idők. Elrendelték, hogy este tizenegy után tilos az utcán tartózkodni, a lakásokat kivilágítani. Kimondták a fegyverbeszolgáltatási kötelezettséget, patrujok — őrjáratok — mentek házról házra.. . Nem, ez nem a monitorok lázadása után volt, hanem sokkal előbb, mindjárt a kommün kikiáltása után. És ez még szigorodott — később már este kilenc után sem volt szabad az utcán járni. Nekem, akinek sokszor kellett a kitűzött időn túl hazajönnöm a gyárból, különleges igazolványom volt, és lépten-nyomon igazoltattak is. Házkutatás is volt nálunk; a feleségem eldicsekedett, hogy mekkora ember az ő ura, erre még nagyobb ambícióval keresték a fegyvert... Az első szabad május elsejéről már sokat írtak, beszéltek. A vörös földgömbökről a Köröndön. A kalapácsos ember óriás szobráról a Berlini téren. Arról már kevésbé szokás megemlékezni, hogy amerre mentünk a menettel végig, cigányzene szólt. A Deák téren magas állványzatról muzsikáltak Az Andrássy úton is játszottak. Ha jól emlékszem, „népszórakoztató munkásoknak" nevezték őket, mert akkor (is) mindent átkereszteltek. A banktisztviselők például „pénzintézeti proletároknak" nevezték magukat. A pincérek „kávéházi munkásoknak". Május elseje után még közelebb jött a front. A házkapukat már este nyolckor be kellett zárni. Kihirdették a statáriumot. A feleség: Május elsején én nem vonultam ki, néhány filmkockát mégis elő tudok hívni emlékezetemből: a királyi váron — most is látom, pedig másmilyen a kupola — a szent koronát vörös vászonba burkolták. De letépte a szél, s csak mellette lebegett. . . Más baljós jelek is voltak: a Rákóczi úton a nagy diadaloszlopot a vihar ledöntötte, ketten meghaltak. A menetben a férjemék is kaptak valami piros díszt, melyet a kalap szalagja alá kellett tűzni... ? Akkor kalapot viselt mindenki. Egyik nap a férjem felhívott telefonon: jöjjek ki! — de azt nem mondta, hogy miért. Mikorra odaértem, 16