Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Major Máté: Veres Péter, az építésügy minisztere

MAJOR MATE VERES PÉTER, az építésügy minisztere (Emlékeimből) Bata Imre kitűnő könyvét, a Szépirodalmi Kiadó Arcok és vallomások sorozatában megjelent Veres Pétert, annak idején elmulasztottam megszerezni, s csak a közelmúltban jutottam hozzá Illés Endre jóvoltából. Az egész érdekelt, de különösképpen azt kerestem, hogy van-e benne valami Veres Péter építésügyi miniszterségének rövid idejéről. Semmit sem találtam. Veres Pétert 1947 márciusában nevezték ki építés- és közmunkaügyi miniszterré, én pedig röviddel ezután, április elsején kerültem át a Báthory utcai székházba mint az építéspolitikai főosztály vezetője. Ekkor ismerkedtem meg személyesen is „Péter bácsi"-val (csak hét évvel volt idősebb nálam, sosem szólítottam így). Én azonban jóval korábban kapcsolatba kerültem vele, ha egyoldalúan is. Vértes György — a Gondolat egykori (1936—37), szerkesztője, a felszabadulás után pedig a Fórumé (1946—1950) — a harmi ncas években,, kapcsolatom" a szakszervezeti ellenzékhez — rám bízott néhány illegális nyomtatványt, hogy adjam fel postán a megadott címekre. Köztük volt a balmazújvárosi Veres Péter címe is. Természetesen akkor elsősorban mint író volt ismerősöm Veres Péter. Minden könyvét megvettem, és különösen a Számadás (1937) volt olyan, mely becsülni tanította ezt a nagyszerű embert. A minisztériumban hamarosan és szükségszerűen bekövetkezett a személyes közeledés. A hét bizonyos napján — vagy napjain — szóbeli jelentést kellett tennem neki általában az építészet, különösen a főosztályom ügyeiről. Ez rendszerint hivatalkezdéskor, talán pontosan nyolc órakor volt esedékes. A századforduló előtt épült, eredetileg (függőfolyosós) lakóház első emeletén az utcára néző két nagy helyiség — valójában terem — volt a miniszteri előszoba és dolgozó-fogadó. Az előbbiben, e széles és mély tér végén, a miniszteri szoba kétszárnyú ajtaja és az egyik ablak közti sarokban állt a miniszteri titkár asztala, aki a nemzeti parasztpárti miniszterek idején csak parasztpárti lehetett. (A koalíciós kormányzat éveiben a miniszteri stallum mindenekelőtt politikai pozíció volt, s csak esetleg szakmai.) Egyedül a titkár testén át lehetett a másik, hasonlóképpen széles és mély terembe jutni, amelynek végén, pontosan a kétszárnyú ajtó tengelyében állt a miniszter terebélyes íróasztala. Ennél az asztalnál, az „én időmben" először Veres Péter ült, hogy szemtől szembe fogadja barátait, instanciázóit és minden rangú-rendű, főleg vezető beosztottjait. Veres Péternek is szokatlan lehetett — bármilyen természetesen csinálta — miniszternek lenni, az elébe járulóknak is, hogy a miniszteri karosszékben egy ,,oda nem illő" ember ül a maga paraszti egyszerűségében. Falun varrott, szürke vagy fekete ruhát hordott, csizmába gyűrt nadrággal, fehér ingjének gallérja sosem látott nyakkendőt. íróasztalának jobb oldalán, szembefordítva vele, egy szék a „felek" számára. A többi bútorra nem emlékszem pontosan, noha sokszor jártam ott. Kellett lenni a szoba sarkában egy ülőgarnitúrának, személyes megbeszélések céljára, s talán a belső oldalon egy nagyobb tárgyalóasztalnak is a miniszteri kollégium s más alkalmi együttesek körülültetésére. Mint a többi vezető, hetenként egyszer-kétszer én is tettem jelentést, és leültem arra a bizonyos raportszékre, hogy elmondjam, amit tudok. A hivatalos dolgokkal elég gyorsan végeztünk. Mindkettőnket általában az aktuális politika kérdései érdekeltek, főleg az irodaloméi, de az építészetéi is. A szólás joga elsősorban az övé volt, és szeretett e jogával élni. Amig ily módon beszélgettünk, kihúzta íróasztala neki jobb kézre eső, felső fiókját, s kiemelt onnan egy kis asztalkendőbe kötött batyut, az elemózsiát: finom, puha fehér kenyeret, szalonnát, kolbászt, vereshagymát vagy zöldpaprikát. Kipattintotta bicskáját, és csöndesen falatozni kezdett — ez volt a fölöstököm ideje. Olyan gyakorlattal, kevés, célszerű mozdulattal és olyan gusztusosán tudta ezt csinálni, hogy megcsordult a nyál a számban. (Sosem kínált meg, de nem is tudtam volna élni vele, hiszen nem volt bicskám, s paraszti módra, kézből enni sem tudtam.) Mire befejezte az evést, végére értünk a beszélnivalónak is, s én főleg irodalmi ismereteimben gyarapodva távozhattam. így alakult ki köztünk valamiféle baráti, s ha talán ez túlzás, inkább barátságos kapcsolat, melyben nyilván nekem kellett megtiszteltetve érezni magam. Pártjának minisztériumbeli képviselőin, elsősorban dr. Borbíró Virgil államtitkáron kívül én voltam az, akire szakmai kérdésekben — többé-kevésbé — támaszkodhatott. Kellett is ezt tennie, mert nem volt könnyű dolga Veres Péternek mint az építésügy miniszterének. Igaz, hogy ő bölcsen föléjük tudott kerekedni a nehézségeknek. „Péter bácsi" azután 1947 októberében átvette a Honvédelmi Minisztérium vezetését, de a falu építészete és a falusi ház problémái továbbra is foglalkoztatták. Bata Imrének Veres Péter,.arcait és vallomásait" bemutató könyve hívta fel figyelmemet az 1948-ban megjelent Paraszti jövendő című írására, melyben a szerző kiáll a „paraszti életforma és falusi élet" megőrzése mellett, és többek közt ezt mondja: „... a mi álmunk az, hogy zöld fák között, egészséges, tágas, tornácos, fehér falú házak legyenek, közöttük magasba nyúló fehér templommal, piros vagy barna tetőkkel, vaskos szövetkezeti házakkal, magas, tágas kultúrházakkal, levegős, napfényes iskolákkal; ilyen legyen majd az új magyar falu képe. Városaink — tudjuk — olyanok lesznek, amilyenek lehetnek, tudjuk, hogy követni fogják a civilizációs divatokat és formákat, mint eddig, falvaink és tanyáink azonban legyenek kedvünk és érzésünk szerint valók." Veres Péter — korát tekintve — ma is élhetne, s így bizonyára meglepné, ha látná, hogy az álma szerinti faluból semmi sem valósult meg, a virágosfás régi szép utcákból, a paraszti „fehér falú, piros tetejű" régi szép házakból is alig maradt valami, csupán csak annyi, amennyit éppen a „város" mentett meg. S ha látná, hogy a paraszt maga rombolta faluját, s maga építette fel azt a települést, mely már nem falu, de város se, csupán a város „civilizációs divatjainak" általában félresikerült utánzata, aminthogy a paraszt sem paraszt már, hanem a falusinak és a városinak még mindig változó keveréke. Veres Péternek meglepődése azonban csak pillanatnyi lehetne, józan esze, rugalmas gondolkodása rövidesen megtalálná és meg is magyarázná az okokat, amiért nem „az" az álom vált valóra, hanem szinte az ellenkezője. 1947 után jóval ritkábban találkoztam Veres Péterrel. Egyik ilyen találkozásunk alighanem 1955 februárjában volt. Ő is, 1949-től én is, tagja voltunk a Kossuth-díj jelölőbizottságnak. Az egyik bizottsági ülésen, melyen Veres Péter az irodalom, én a képzőművészet (az építészet) egyik képviselőjeként vettünk részt, a közelemben ült, és vita közben egy borítékot csúsztatott hozzám, melyre ez volt írva: „Küldi Veres Péter — Major Máté elvtársnak — Bizalmas. Visszavárom I — H" (vagyis helyben). Belül, egy noteszból kitépett papírdarabon ez állt: „Nagyon jó volt a Csillagban közölt írásod. Folytatni kellene, mert nagy itt a sötétség. Azért adom oda ezt a levelet, hogy lásd ezt a problémát is. Ez is nagy dolog, és a vezető építészeink először Nyugat-Németországban, most meg a Szovjetunióban élnek" — ez persze ilyen megfogalmazásban nem fedi a valóságot — „A saját problémáinkról meg a kutya sem ugat. A levelet visszavárom észrevételeddel együtt. Veres Péter" Nem, amit nekem írt, hanem a mellékletet várta vissza. Ezt egy héten belül vissza is küldtem, de hogy mi volt benne, csak a válaszomból lehet reprodukálni. „Kedves Veres Péter Elvtárs! . .. nagyon örülök, hogy lényegében jónak tartod Csillag-cikkemet" (Építőművészetünk problémái, Csillag, 1955. 2. sz. 406—420 p. Ez a cikkem különben azért is „érdekes", mert, noha 1955 februárjában jelent meg, 1954 decembere előtt íródott, vagyis megelőzte és megelőlegezte az év végén Moszkvában tartott konferenciának, illetőleg N. Sz. Hruscsovnak mondottait.) „Azt hiszem, egy kicsit kívülebb kell állni a szakma dzsungelén, hogy valaki objektívabb álláspontot tudjon elfoglalni, mert a szakmaiak (értem ezen a szakma állami, társadalmi irányítóit) már most fenik a fogukat a március végi vitában való szétszaggatásomhoz." — Nem emlékszem határozottan, hogy milyen vitára gondoltam, de ez most nem is fontos — „Természetesen lehetnek hibás, téves gondolataim is, s nekem kétségtelenül meg kelI tanulnom világosabban írni, de szaktársaimnak is meg kellene tanulníok — többek közt — értelmesebben olvasni. Megtisztelő, hogy véleményemet kéred Rákosihoz irt leveled szakmai vonatkozásairól. Minden, amit a vályogépítészetről írsz, teljesen helytálló: ehhez nyilván jobban is értesz, mint bár„... tágas, tornácos, fehér falú házak legyenek..."