Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Kertész Péter: Akit kézen fogva vezet az Isten

aki asztaloslegényként addig ácsolta a múzeumi tárlókat, míg leérettségizett, docentúra, satöbbi... Hírét hallottam, elmentem. Könnyezett, mikor meglátta a gyűjtésemet, mert én aztán felvettem a szoknyáknak a különbözőségeit, a zsinórmintákat meg efféléket, hisz én rongyász vagyok, szóval tárgyi néprajzos. Mondtam neki, hogy beiratkoznék, mikor tartja az előadásait? ,,Ó, Maga ne ereszkedjék le egy ilyen kicsi vidéki egyetemhez, menjen Maga Pestre". Jött a szeptember, a nagy szociális munka közben mell hártyagyulladást kaptam, és otthon a nagy részvéttől nem tudtam se kórházba, se sehová elmenni, ezért felmenekültem Pestre OTBA alapon. És akkor az Erzsébet apácák kórházában, ahol most szociális otthon van, a Fő utcában, volt két hetem elgondolkodni a dolgaim felett. Menjek vissza Marosvásárhelyre a főispán tánciskolái barátnéjának, négypolgáris lányával egy sorba vármegyei kezelőnek, vagy fogadjam meg Viski professzor tanácsát, s jöjjek vissza a pesti egyetemre? Beiratkozok, megyek a legelső néprajzi előadásra, hát nem ott ül a katedrán: „Vártam kisaszszony, bizonyosra vettem, hogy eljön". Könyvtáros, gyakornok majd tanársegéd lettem mellette egészen 1945 szeptemberében bekövetkezett haláláig. Majd' utánahaltam. Több volt az egy nagy szerelemnél, ahogy rajongtam érte. Vártuk, ki kerül a helyére. Két ember jöhetett számításba: Varga László és Ortutay Gyula, akit én Szegedről éppen csak ismertem. Ő persze azt sem tudta, hogy a világon vagyok, mindig a kicsik emlékeznek a nagyokra. Szóval, mellette álltam ki, akár a kari ülés. Csak az volt a baj, hogy az én tanársegédi működésem az ő más irányú elfoglaltságai (a Rádió elnöke, országgyűlési képviselő meg nem tudom még mi mindenféle volt) miatt, abban merült ki, hogy nekem kellett szóval tartanom a népet. De ha Ortutay profeszszor előadást tartott, az utcáról is bejöttek az emberek. — Igen ám, de mert Erdély elszakadt a nagy felszabadulással, a heti húszkilós élelmiszercsomagok elmaradtak otthonról, valami kereset után kellett nézni. Éppen az Andrássy úton igyekeztem cigarettát cserélni klebáért, mikor egy hölgy a nyakamba ugrott azzal, hogy megnyílt a sörkatakomba. Hű, mondom, ott fellépünk. El is mentünk oda, két pengőért lehetett kapni babfőzeléket, olyan jól nekem babfőzelék nem esett, pedig babmérgezésünk volt már, anynyit ettük a pincében. Aztán kimosták az üstöket, a mosogatólét felforralták, s eladták bablevesnek, ezt eltanultam, s később a menzán utánoztam. Na, aztán egy másik valaki esett a nyakamba, hogy ő a Barta Pálma, egy elvált járásbíró lánya. Az anyja úriasszony létére mosogatott tizennégy esztendőn át a Horthy időben, ez a rendszer kiemelte, s odatette étkeztetési felügyelőnek, a lányát meg benyomta a sörkatakombába. Hogy lehet ide bejutni, kitől függ? Azt mondja, hogy a mindenható polgármestertől. Mondom: itt haljak meg, ne a Dunánál. 1916-ban ugyanis a háború kellős közepén egy macska megharapott otthon, felhoztak a Pasteurbe, rokon családnál szálltunk meg, engem oltogattak, bejártunk naponta anyámmal. Hogy -ki ne fordíthassam a házat a sarkából, beadtak az Andrássy úti leánygimnáziumba, ahová — tévén az iskolák kórházak — délelőtt a lányok, délután a fiúk jártak, másik héten megfordítva. Úgyhogy ment a levelezés, s nekem a későbbi polgármester írt. Szóval megírtam neki, hogy tanársegéd vagyok már, de díjtalan, és a megélhetésem nincsen biztosítva, a legegyszerűbb munkától se vonakodok, csak azt kérem, olyan beosztást adjanak, hogy a négyórás szellemi és a négyórás fizikai munkámat az egyetemen elvégezhessem. Beosztottak a sörkatakombába. Barta Pálmát feljebb vitték valahová. Azért mondom, hogy nekem vannak olyan szolgálataim, amiket nem lehetett a nyögdíjalapba felhasználni, nem forrtak össze valahogy a különböző munkaviszonyaim. Ötvenhatban hoztak nekem törvényt, hogy elmehettem volna két évvel korábban, ötvenhárom éves koromban nyögdíjba, de akkor nem tudtuk a tíz évet összekaparni. A megszakítások miatt. De nem is baj, mert most legalább szociális gondozott lehetek. Ennél jobb állapot nincs a földön! — A mi időnkben az asszisztenciának nem volt bérezése az egyetemen, azért kellett nekem fele időben menzázni. Egy másik jóakaróm kijárta, hogy önálló menzához jussak az Esterházy utca 3-ban. Aztán, amikor Buda is felszabadult, általános egyetemi menza lett a műegyetemiből, odajártak a bölcsészek, jogászok, közgazdászok, levéltáriak, múzeumosok. Még a lódoktori főiskolára is tőlünk hordták kondérban az ételt. Alig győztük már, kapóra jött, hogy a Múzeum is kért ínségkonyhát. Hamburger Jenőné lett a vezetője, én meg a felügyelője. A konyhát a Koponyák Hegyén alakítottuk ki, tudniillik egy olyan raktárban tudtak helyet szorítani, ahol a koponyákat tárolták. így aztán annyi helyem volt, azt se tudtam merre ugráljak. De legalább tudtam hazaküldeni dolgokat Erdélybe a kamionosok megvesztegetésével. Sajnos, apám közben meghalt. Ortutay professzor 1947. március 14-én miniszter lett, akkor telt le a kétéves gyakornokságom, következett volna az adjunktusság három éve. Gyakorlatilag akkor szűnt meg a munkaviszonyom az egyetemen, amikor a gazdámat, Ortutayt, finoman szólva, 1950-ben leváltották. — Közben betöltöttem az ötven évet, de még előbb a Veres Pálné Gimnáziumba küldtek gondnoknak, amit nem mertem elvállalni. Az idő tájt már a fejemre estem, beestem a pincébe, így csak irodakezelőnek mentem, ami olyan négypolgáris állás lehetett. Akik most költöztek ki a lakásomból, háromszor jelentettek föl, hogy foglalkozásnélküli, kétes egzisztencia vagyok. Harminchárom éve van főbérleti lakásom, de fizető-vendégszobában kínlódom. Tizenhárom hónap alatt negyvenezer nyolcszázhatvankilenc forintot hagytam ott egy nyomorult vén cigányasszonynál a Budapest Touriston keresztül. Most felvállaltam egy pincének a kirámolását, amiben nagyon sok eladnivaló van. Eladok, amit csak lehet, és felezek a házmesternével. Száz forint előleget adok le naponta, aztán ha többet fizettem, lelakom, ha kevesebbet, kiegészítem. Mégis azt mondom, kevés ilyen boldog vén bolond van a földön, mint én. 1963 óta kapok rendszeres szociális segélyt, kezdetben háromszáz, most 1732 forintot havonta. Nem kevés, nem sok. Ez nem a létminimum, én kapok egyedül ennyit. Irma néninek csakugyan van egy tanácsi főbérleti lakása, abban a házban, ahol valamikor Kossuth Lajos és Arany János is lakott. Elmondása szerint azonban olyan hibái és hiányai vannak, hogy nem tud ott tartózkodni. Van persze prózaibb magyarázat is: egyszerűen nem lehet kinyitni az ajtót, mert a lakás mennyezetig zsúfolva van különféle kincsekkel: üvegekkel, dobozokkal, könyvekkel, folyóiratokkal s feltehetően párjukat ritkító néprajzi relikviákkal. Lomtalanításra nincs mód, nincs aki megcsinálja. Ha mégis sort kerítenének rá, ott kellene tartózkodnia az IKV-nak, a tűzoltóságnak s legelső sorban a tanács igazgatási osztálya leltárelőadójának. Irma néni maga írja a beadványait, s bizony megirigyelhetné azokat egyikmásik minisztériumi főelőadó is. Kapcsolatot tart a tanács valamennyi szakigazgatási szervével, osztályával. Ha elérkezik az idő, hogy lehet rendkívüli segélyt kérni — tavasszal és karácsony táján —, azonnal tollat ragad. Most meg, hogy hamarosan letelik gondnokoltságának három éve, a felszabadításáért folyamodik. — Engem — mondta búcsúzóul — az Isten csakugyan mindig kézen fogva vezetett. Emlékszem, egyszer Erzsébet-napot ünnepeltünk valahol Budán. Mikor jöttem hazafelé, valósággal felkapott a szél, s oda vágott a Falk Miksa, finomabban szólva a Néphadsereg utca sarkán levő Bizományi Áruház vasrácsos ajtajához. Akkor hullott ki a fogam mind. Csupa vér voltam, bevittek a Szobi utcai kórházba, mert azt hitték, jól berúgtam, s mindenki azon csodálkozott, hogy meg se nyikkanok, holott üvöltenem illett volna a fájdalomtól. Nem tudhatták, hogy koraszülött vagyok, nincsTájdalomérzetem. 11