Budapest, 1981. (19. évfolyam)
5. szám május - Szepesi Attila: Egy plakát élete
Hányféle órát használok? Nehéz volna összeszámlálnom hirtelen, hányfélét. Nem elöregedett Csajka órámról beszélek most, mely hol siet, hol késik, szeszélyesen és kiszámíthatatlanul jár, mint Mark Twain mulatságos időjelzője, mely évszázadokat fut előre-hátra, s tulajdonosa hol a messzi múlt páncéloslovagjával, hol az ismeretlen jövendő lényeivel társalog — most azokról a mindennapi, mégis különös órákról volna szó, melyek szinte észrevétlenül formálják napjaimat, őrzik és jelzik körülöttem a változást. Például az út szélén árválkodó vékony földsáv, melyet virágórának hívok, hisz napról napra megfigyelhetem néhány négyzetméterén az évszakok lassú mozdulását: február végétől, mikor az első martilapu elővillan a havas sárból, majd lassan átadja helyét a pitypangnak, a pásztortáskának és a százszorszépnek, mutatja egész karácsonyig a napok tarka futását, mikor a repce utolsó aranysárga s lassan fehérre fakuló szirmai lehullanak. A fákon és csenevész bokrokon a madáróra játszik velem: a tél a rigóké és a cinkéké, aztán március elején feltűnnek az első, még didergő seregélyek, a déli tájak felől érkező madárnép bátor vikingjei, később követi őket a molnárfecskék és aranymálinkók kényes csapata, ősz közeledtén aztán átadják helyüket az alkalmi vendégeknek, a varjaknak, királykáknak s a ritkán erre kóborló ezerszínű jégmadárnak, mely a Duna partját járja magányosan és színét meghazudtolóan ridegen, hogy aztán december utóján eltűnjön ő is, teret hagyva az örökké erre kószáló rigóknak és cinegéknek. Ezzel aztán a madáróra körbe is ér. De nemcsak a virágok és madarak jelzik a világ változását körülöttem, szívesen elnézem a málló, öreg falakat is, azok fogyó-növekvő salétrom ábráit, a lepattogó, örökké helyüket változtató alakzatokat. Kandi szeretettel fürkészem ezeket a bizarr figurákat és színeiket, s igyekszem valamiféle rajzos kalendáriumként értelmezni véletlen jeleiket. Fölfedezek a lepattogzó, eltünedező formák közt egy esetlen „őslovat" — mintha Altamira festője rajzolta volna föl itt-ott hangsúlyos tónusokkal —, odébb egy domboldalt ismerek fel kopár fáival, de mire valójában fölismerem — s ez a „tűzfal-óra" játékának igazi értelme és titka — már el is lozdul a kép: a ló formái elnehezednek, teste letöpped s helyét egy torz púpostevének adja át, a domboldal pedig egy szeszélyes felleg alakját ölti mag?" A falakon és kerítéseken a plakátoknak külön élete vai.. Hajszálrepedéseik láthatatlanul és követhetetlen lassúsággal mozdulnak és szövik be az arcok, alakok és tárgyak világos síkját. Nem látod és már elkezdődött a romlás — mondjuk így inkább: a másulás —, a színek ragyogása napról napra veszít erejéből, bizonytalan szivárgások és ismeretlen eredetű színfoltok tűnnek fel, s ez az egész különös átváltozás mintha az egykor vakító és kirívó színek harsány egyénisége ellen irá-SZEPESI ATTILA ÍRÁSA EGY
