Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Kertész Péter: Akit kézen fogva vezet az Isten

ták, nagyon értelmes a gyermek, gimnáziumba kell adni, tudniillik a zárdában csak polgári volt. Erre odaadtak a városi leánygimnáziumba. amelynek igazgatója apám vadászbarátja volt. Öt esztendeig tűrte minden disznóságomat. De amikor kiszerkesztettem az osztályfőnökömet — „Rémes vihar készül Vásárhely tájékán / Gyehennába mén a pokolbéli Sátán" — betelt a mérték. Öt gimnázium után felhoztak az angolkisasszonyokhoz Pestre. Mit tett isten, kitört az őszirózsás forradalom. Éppen a betegszobában voltam, a Molnár utca felől hozták az ennivalót, s mondták, hogy forradalom van. Úgy ahogy voltam, paplanostul rohantam ki, az apácák az utcán fogtak el. Azonnal értesítették telefonon apámat, hogy másnap megyek haza. A leánygimnáziumba nem vettek vissza, nem azért, mert kicsaptak, csak éppen nem vettek vissza. Halvány nüanszbeli különbség, de különbség! Nem maradt más, mint a kereskedelmi iskola. Ott aztán csuda életem volt. Olyan szeretettel bántak velem, hogy itt nemcsak osztályelső, hanem iskolaelső lettem. Most lesz hatvan éve június 22-én, hogy érettségiztem. Szerettem volna érvényesíteni a képesítésemet, de beleütköztem abba a lehetetlen régimódi felfogásba, hogy úrilány nem dolgozhat. Elmentem kidühöngeni magam Elek János bácsihoz, anyám egyik unokatestvéréhez, aki ügyvezető igazgató volt a fatelepen, ott, ahol a Maros vize legnagyobbat kanyarul. Elég az hozzá, az már szégyen lett volna, ha elmegyek hazulról, ezért apám kegyesen megengedte, hogy melléje szegődjek a vármegyeházára tintanyalónak, finoman szólva díjnoknak. Ott voltam 1921. augusztus 10-től 1925. január 31-ig. Mindent eltűrtek nekem. Ennek a szerencsétlen, sületlen modoromnak roppant sikere volt, amit annak is köszönhettem, hogy nyelvi nehézségeim nem voltak. Minden erdélyi ember háromnyelvű: magyar, román és német. — Hát engem kézen fogva vezetett mindég az Isten, nem csak a mai világban. Igaz, mást is, csak nálam kegyelem dolga, hogy meglátott, sőt, meg is keresett. Kijöttem Magyarországra, az egyetemre. Apám küldött havonta kétezer lejt, ő, akinek az volt az elve, hogy soha zsebpénzt nem adott. Gondoltam is magamban, milyen jól nevelt apával neveltetem magam. Olyan ifjúságom volt, hogy ahol két fél tányért összeütöttek Pesten, mindenütt ott voltam. Negyvenkét kilóval szedegettem a bálokon a lábamat, Pille néven ismertek diákberkekben. Közben belém szeretett egy híres földrajz szakos bácsi, a kolozsvári egyetemen volt állásban, odatett maga mellé iszapot lötyögtetni. Mindenhová magával vitt, az ő szárnyai alatt jártam be Magyarországot és Közép-Európát. Általa barátkoztam össze egy egyetemi magántanárral, aki három hétig foglalkozott velem, aztán otthagyott. Azt mondta, úgysem lehet elcsavarni a fejemet, és ő nem ér rá ilyen libákra vesztegetni az idejét. Csakhogy akkorra már olyan hasznos háziállatot neveltem belőle, hegy az kimondhatatlan. Régész volt, és hát kezdett ő is kinevelni engem. Kivitt Aquincumba, ott vizes itatóspapírokat tett holmi sírkövekre, aztán valami seprűvel megprecskelte, úgy untam, hogy az valami borzasztó. Akkoriban még úgy volt, hogyha egy magántanárt öt év elteltével nem hívtak meg valahová, újra kellett csinálni a docentúrát. Az én emberemnek nem voltak ilyen gondjai, Berlinbe, Bécsbe kapott meghívást. Bécsben kétszobás lakosztályt adtak, a Collegium Hungaricumban, nem a diákok között laktam, hanem a professzori traktusban. A tanár úr dámáit kellett, hogy intézzem. Olyan leveleket írtam, amelyekben alig találtunk szavakat az érzések kifejezésére, megrendeltem a csokrétákat, csokoládét, kinek mi járt, még holmi textíliákat is beszereztem a ferenciekkei szemben, a soros dáma méreteinek megfelelően. Ha egyébre nem vagyok kapható, legalább ennyi hasznomat vegye. A botrány akkor tört ki, mikor valamelyik dámának másodszor is ugyanazt a levelet küldtem el. — Hazajöttem, befejeztem az egyetemet. A szegedi bölcsészkaron végeztem, onnan van abszolutóriumom, dicséretes minősítéssel. Magyarból, történelemből, földrajzból szereztem alapvizsgát, pedagógiából azért nem, mert utálom a tanítást. Szakvizsgára készülni hazamentem Marosvásárhelyre, ahol azonban az égvilágon mindent lehetett csinálni — bálozni, férjhez menni —, csak éppen tanulni nem. Akkor apám bejelentette, hogy jön a testvéröcsém, az volt az ő imádottja. Nos, hogy Ferkót kicsapták Románia összes iskolájából, kihoztam ide, Pestre, a Horánszky utcai reálba. Ott megbukott hat tantárgyból, közte magyarból, de még hittanból is. Hogyne bukott volna meg, amikor a vegyes házasságot összetévesztette a keresztes háborúkkal. Fizikából azonban jelese volt, ezért apám kiküldte Németországba. Nekem azt mondta, eleget fejlődtem, nem akarok diplomát szerezni, csak jönni, menni, nem bírja a kettőnk taníttatását, ezért otthon tartott. Októberben kapok egy nagy pecsétes levelet, hogy beadványomra megnyitották a teológiát a nők előtt, oda engem felvettek úgy, hogy az egyetemet beszámították. Közben tanítottam Marosvásárhelyen, pingpongozással kombinálva, képzelheti, milyen sikereim voltak a gyerekek előtt. Szőttesbálokat rendeztem, s mert a csűrdöngölőt civilben járni nem lehetett, kimentünk a piacra, levettük a székely lyányok rokolyáját, abban roptuk. Még Pesten is számon tartották a szőttesbálainkat. Aztán megszereztem a teológiai oklevelet. Nemsokára rá összekülönböztem a marosvásárhelyi esperessel, mert annak nem hitoktató kellett volna, hanem egyéb, amiért a felesége kétszer volt a szebeni Zöld Hetesben, miként én a Hárshegyen. Úgyhogy lemondtam, és ifjúsági munkába kezdtem. Keresztény Ifjúsági Kört szerveztem. Jártak oda zsidó gyerekek, meg románok is. Mikor ezeken is túlestem, jött az erdélyi bevonulás. 1940. szeptember 5-én jöttek be Marosvásárhelyre, persze, székely ornátusban fogadtuk őket, fel is veszem még egyszer, ha az egerek nem rágták szét a nemzeti viseletemet. En ugyanis székely fiú-leány vagyok a nagyanyám után, ami azt jelenti, hogy a jogok és kötelességek öröklődnek női ágon, ha a fiúág kihal. Szóval ott álltam talpig népviseletben, mikor jött egy tábori csendőr, hogy azonnal menjek vele a vármegyei katonai parancsnokságra, ott aztán elém tették a behívót, gondoltam, egyszer mindenért fizetni kell. így kerültem én, hogy úgy mondjam, magyar kézre. Már akkor éjszaka szolgálatban voltam, megbíztak a maros-tordai szociális szervezet vezetésével. Segítettük Erdély nyomorgó népét, akkor voltam az élet tetején — kétszázharminchét község tartozott hozzám s az a tengernyi nép. — Akkoriban hajították le Kolozsvárra Viski Károlyt, a híres néprajzprofesszort, 10