Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Szakolczay Lajos: Budapest Orfeum 1907—1945

Ismeretségünk különös eredetű. Jó néhány éve, hogy fáradtságomat elűzzem, kinyitottam Frankfurtban a televíziós készüléket. Hamarosan felvillanyozódtam. A modern magyar képzőművészetről számoltak be a második csatornán. Többek között megszólaltattak egy aszkéta külsejű, élénk szemű, kissé deresedő hajú művészt. Mély zengésű hangját elnyomta a néban a kérdést: mi is az, ami így fellelkesített, ami így aktivizált? Hiszen addig nem mutattam különös érdeklődést a képzőművészet iránt? Nem tudtam magamnak válaszolni. Megérzéseim, benyomásaim vonzottak a művészhez. Alakjainak könynyed lebegése, törékenysége, formálásának újszerűsége, életkorát meghazudtoló frissesége miatt éreztem közel magamhoz. Alkotásai a lelkét tükrömiközben ujjai láthatatlan játékot játszottak. — Van fűrészed? — szólalt me

g e

gy idő u

tán. — Persze. Lent, a kis műhelyben. Több szó aznap este nem esett. Másnap színes építőkockákból felrakott obeliszket pillantottam meg a reggelizőasztal közepén. A kockák egyik oldala ferdére vágva, különböző nek a bárpulton. Már éppen meg akartam szidni a gyerekeket, amikor megpillantottam Tibort. A teraszon ült, némán. Egyik kezében üveglapra simított ezüstpapírok. Előtte a reggeli fényben tükröződő Orta-tó, két kilométernyi távolságra a szemközti part, kilátótoronnyal és a 32 kápolnával. A tó közepén margitszigetnyi sziget, óriási kolostorral, villákkal. Teljes csönd és nyugalom. Tájképek ezüstpapírból met fordítás. De a szöveget úgyis mint valami háttérzenét hallottam. Szemeim a szobrász ujjaira tapadtak, amelyek egy figurát tartottak, s fürgén követték Szerelmespárjának karcsú vonalait, a megformálás technikáját utánozva. Szinte újramintázta légies, az ölelkezést sejtető mozdulataikat. Majd egy lándzsáját dobásra emelő kentaurt láttam. A lándzsa már repült, alig tartották a kentaur ujjai. Én is alig tartottam magam a karosszékben. Felugrottam. „Nekem ezeket látnom kell közelről", pattant ki belőlem, s máris mentem a telefonhoz, hogy kapcsolatot találjak a mitsem sejtő művésszel. Sikerült. Addig is, amíg találkoztunk, számtalanszor föltettem magamzik, gondoltam. S ha ez igaz, akkor már ismerem is. így is volt. A harmadik mondatot már mint régi barátok váltottuk az érzelem- és a gondolatvilág azonos hullámhosszán. Amikor Vilt Tibor, hiszen ki is lehetne más, akiről szólok, először meglátogatott Frankfurtban, éppen költözködőben voltunk. Új lakhelyünk előkertjét tervezgettem. A levendulakékre festett ház kirítt a többi villa közül, noha azok is élénk színűek voltak. De a fenyők, rózsák, rhododendron bokrok, amelyek a szomszédos előkerteket díszítették, nekem egyhangúnak tűntek. Sohasem szerettem az átlaghoz tartozni. Persze, ezt Tibornak nem mondtam. Ő sem szólt. Csak egyik cigarettáról a másikra gyújtott, szögállásban. Néztük. A feleségemnek nem tetszett. Nekem annál inkább. — Hússzoros nagyságban kell kiönteni, színezett betonból — hangzott a művész „használati utasítása." Majd áttértünk más témákra. Mintha mi sem történt volna az elmúlt éjszakán. Játszi könnyedséggel rázta ki ujjából a megoldást. Úgy hozta a véletlen, hogy egy évvel később tanúja lehettem egy újabb rögtönzésnek. Az őszt Felső-Olaszországban töltöttük. Szokásom szerint reggel tízig vertem az írógépet. Majd a teraszra indultam, hogy izmaimat megmozgassam. Útközben bosszankodva vettem észre, hogy fóliájuktól lecsupaszított csokoládétáblák hever-Halkan mögé lopakodtam. Tibor körömheggyel szántotta a fóliát. Vonalai fokozatosan „előhívták" a tájat. Majd hirtelen megfordította az üveglapot és a másik oldalon folytatta a „fényképezést". Az ezüst fólia mindkét oldalán kép! És a körmök barázdái nem folytak össze, nem keresztezték egymást! Máig sem értem, hogyan varázsolta elő ezt a technikai csodát, amelyet ő csak játéknak tekintett. Hogy milyen szoros kapcsolatban áll Vilt Tibornál a modern technika és a játékos költői képzelet, azt néhány nappal később tapasztalhattam. Kávézás közben a lét biológiájáról faggatott. A mulandóság és az anyag összefüggéséről beszéltünk. A sejtekben lejátszódó semmitől semmiig körfolyamat-22 \