Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Szakolczay Lajos: Budapest Orfeum 1907—1945

Ismeretségünk különös erede­tű. Jó néhány éve, hogy fá­radtságomat elűzzem, kinyitot­tam Frankfurtban a televíziós készüléket. Hamarosan felvilla­nyozódtam. A modern magyar képzőművészetről számoltak be a második csatornán. Többek között megszólaltattak egy asz­kéta külsejű, élénk szemű, kis­sé deresedő hajú művészt. Mély zengésű hangját elnyomta a né­ban a kérdést: mi is az, ami így fellelkesített, ami így aktivi­zált? Hiszen addig nem mutat­tam különös érdeklődést a kép­zőművészet iránt? Nem tudtam magamnak válaszolni. Megérzé­seim, benyomásaim vonzottak a művészhez. Alakjainak köny­nyed lebegése, törékenysége, formálásának újszerűsége, élet­korát meghazudtoló frissesé­ge miatt éreztem közel magam­hoz. Alkotásai a lelkét tükrö­miközben ujjai láthatatlan já­tékot játszottak. — Van fűrészed? — szólalt me g e gy idő u tán. — Persze. Lent, a kis mű­helyben. Több szó aznap este nem esett. Másnap színes építőkoc­kákból felrakott obeliszket pil­lantottam meg a reggelizőasz­tal közepén. A kockák egyik ol­dala ferdére vágva, különböző nek a bárpulton. Már éppen meg akartam szidni a gyerekeket, amikor megpillantottam Tibort. A teraszon ült, némán. Egyik ke­zében üveglapra simított ezüst­papírok. Előtte a reggeli fény­ben tükröződő Orta-tó, két kilométernyi távolságra a szem­közti part, kilátótoronnyal és a 32 kápolnával. A tó közepén margitszigetnyi sziget, óriási ko­lostorral, villákkal. Teljes csönd és nyugalom. Tájképek ezüstpapírból met fordítás. De a szöveget úgyis mint valami háttérzenét hallottam. Szemeim a szobrász ujjaira tapadtak, amelyek egy figurát tartottak, s fürgén kö­vették Szerelmespárjának kar­csú vonalait, a megformálás technikáját utánozva. Szinte új­ramintázta légies, az ölelkezést sejtető mozdulataikat. Majd egy lándzsáját dobásra emelő ken­taurt láttam. A lándzsa már re­pült, alig tartották a kentaur ujjai. Én is alig tartottam magam a karosszékben. Felugrottam. „Nekem ezeket látnom kell kö­zelről", pattant ki belőlem, s máris mentem a telefonhoz, hogy kapcsolatot találjak a mit­sem sejtő művésszel. Sikerült. Addig is, amíg találkoztunk, számtalanszor föltettem magam­zik, gondoltam. S ha ez igaz, akkor már ismerem is. így is volt. A harmadik mondatot már mint régi barátok váltottuk az érzelem- és a gondolatvilág azonos hullámhosszán. Amikor Vilt Tibor, hiszen ki is lehetne más, akiről szólok, először meglátogatott Frank­furtban, éppen költözködőben voltunk. Új lakhelyünk előkert­jét tervezgettem. A levendu­lakékre festett ház kirítt a töb­bi villa közül, noha azok is élénk színűek voltak. De a fenyők, rózsák, rhododendron bokrok, amelyek a szomszédos előker­teket díszítették, nekem egy­hangúnak tűntek. Sohasem sze­rettem az átlaghoz tartozni. Persze, ezt Tibornak nem mond­tam. Ő sem szólt. Csak egyik cigarettáról a másikra gyújtott, szögállásban. Néztük. A felesé­gemnek nem tetszett. Nekem annál inkább. — Hússzoros nagyságban kell kiönteni, színezett betonból — hangzott a művész „használati utasítása." Majd áttértünk más témákra. Mintha mi sem tör­tént volna az elmúlt éjszakán. Játszi könnyedséggel rázta ki ujjából a megoldást. Úgy hozta a véletlen, hogy egy évvel később tanúja le­hettem egy újabb rögtönzésnek. Az őszt Felső-Olaszországban töltöttük. Szokásom szerint reg­gel tízig vertem az írógépet. Majd a teraszra indultam, hogy izmaimat megmozgassam. Út­közben bosszankodva vettem észre, hogy fóliájuktól lecsupa­szított csokoládétáblák hever-Halkan mögé lopakodtam. Ti­bor körömheggyel szántotta a fóliát. Vonalai fokozatosan „elő­hívták" a tájat. Majd hirtelen megfordította az üveglapot és a másik oldalon folytatta a „fény­képezést". Az ezüst fólia mind­két oldalán kép! És a körmök barázdái nem folytak össze, nem keresztezték egymást! Máig sem értem, hogyan varázsolta elő ezt a technikai csodát, amelyet ő csak játéknak tekintett. Hogy milyen szoros kapcso­latban áll Vilt Tibornál a mo­dern technika és a játékos köl­tői képzelet, azt néhány nappal később tapasztalhattam. Kávé­zás közben a lét biológiájáról faggatott. A mulandóság és az anyag összefüggéséről beszél­tünk. A sejtekben lejátszódó semmitől semmiig körfolyamat-22 \

Next

/
Oldalképek
Tartalom