Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Dr. Buza Péter: A kispesti Gondűző-villa

Elfelejtett épületek DR. BUZA PÉTER A KISPESTI GONDŰZŐ-VILLA A jeles Kossuth utcai villa utolsó hetven esztendejének rövid története. S mi lett a családdal, Madarász „apó" családjával? Amúlt század derekán még egy pász­torkunyhó sem állt a távolt kutató tekintet útjában az egykori Ludo­vika Akadémiától a szentlőrinci Gloriett­ig — az egyetlen határcsárdától eltekint­ve. A dimbes-dombos, mocsaras, csene­vész erdősávokkal tarkított, futóhomok borította táj az egykori Grassalkovics­s a későbbi Sina-birtok része. „Új életet" csak 1864-ben kezdett, amikor a Lánchíd építésében is jeleskedő, görög származású magyar főúr, báró Sina György fia, Simon a hatvani és gödöllői uradalommal együtt 7 millió 800 ezer forintért eladta a belga Banque de Crédit Foncier et Industriel hi­telintézetnek, amely hamarosan megkezd­te a parcellázást és kiárusítást. A legnagyobb területeket - a mai XVIII. és XIX. kerület, Pestlőrinc és Kispest térségében — gróf Lónyay Menyhért, a kiegyezés kabinetjének pénzügyminisztere, Cséry Lajos, a miniszter ügyvédje, egy másik ügyvéd, Rózsa Lajos s két mérnök, Herrich Károly és Eggert József vásárol­ták meg. Hogy nem sokkal később ház­helyekre osztva, szép haszonnal értékesít­sék. A község legelső, 1871. június 11-én kelt közgyűlési jegyzőkönyve így emlé­kezik meg Rózsa, Herrich és Eggert „történelmi küldetéséről": 272 hol­dat 811 házhelynek felosztván, s különböző mennyiségekben, négyszögölét 80 krajczárá­val, osztrák értékben számítva, 1870-ik évoen egyeseknek eladván, fensőbbi engede­lemmel a Kispest nevet nyerte, s községgé alakíttatott." Az első ház 1870-ben épült fel. A mai Vörös Hadsereg útja és a Hikádé (akkor Árpád) utca sarkán az Alberti községből idetelepülő Czur Jánosné jóvoltából. A második házat egy pék, a harmadikat egy hentes, a negyediket egy a főváros szolgá­latában álló hivatalnok, az ötödiket egy vendéglős és a hatodikat dr. Breznay Béla egyetemi tanár építette. S itt érdemes abbahagyni a felsorolást. Breznay szemé­lyében ugyanis megjelenik az első „nya­raló" a kisközség polgárai között. A töme­gesen ideáramló majorosok, kisiparosok, -kereskedők, -tisztviselők, gyári munká­sok és napszámosok között az itt nyaralót építő jobb módúak képviselték a gyara­podó polgárság „előkelő" vonulatát. „Őski spest" határai a mai Rákóczi és Kossuth utca, valamint a Vörös Hadsereg útja és az Ady Endre út között jelölhetők ki. S az ezen a négyszögön kívül eső terü­leten szántóföldek, mocsaras nádasok, me­zők, erdők mindenütt. A körülbelül tíz­holdnyi Hattyúsziget gazdag volt szárnyas­vadban; nádas, mocsaras tavát hatalmas tölgyek és topolyafák vették körül. Ké­sőbb egy élelmes vendéglős népszerű mulatóhelyet épített fel a tó közepén levő szigeten. A tóban hattyúk úszkáltak — innen a név. Volt itt céllövölde, tánc­terem, körhinta. Aztán, persze, ezt a vad­regényes területet is lecsapolták, feltöl­tötték, parcellázták. Valamikor, az én gyerekkoromban, az ötvenes években még „Hattyúnak" hív­ták a kispesti strandot, őrizve a régi idők már akkor is lappangó emlékeit. Azóta ezt az egykori tó helyére települt létesít­ményt a fantáziátlan „Kispesti strandfür­dő" névre keresztelték át. * A maroknyi kisközségben születésének tizedik évfordulóján közel járt az ezerhez a betelepültek száma. Újabb harminc év elteltével már harmincezer lelket számlált a városi rangot csak jóval később, 1922-ben elnyerő Kispest. A gyarapodás korszaka ez. Forr, pezseg a fiatal település, mindenki sokat és na­gyot akar, többnyire magának s többnyire, persze, csekély eredménnyel. Marakodá­sok nap mint nap. Hősök és antihősök születnek. Ha korszakokra osztanánk ezt a negyven-ötven évet, az első periódus címkéjére Biczó Béni nevét írhatnánk, ő volt a hőskor Kispestjének egyetlen egész­ségügyi „intézménye". „Katonai sebész­ápoló", írják az annálék — azazhogy szanitéc volt az istenadta, aki egy szoba­konyhás lakásért, 120 forint évi fizetésért és betegenként 40 krajcár látogatási díj­ért felvállalta a gyógyítás nemes hivatá­sát. Általában a kocsmában ült, itt fogadta a pacientúrát. Meg kell adni, nem élt vissza a hatalmával: ártatlan szereket rendelt, s a gyógyítást a természetre bíz­ta. Ez a mértéktartás nem volt jellemző egész életvitelére. Halála után Kispest apraja-nagyja fújta a nótát: Azért halt meg Biczó Béni Vizet adtak inni néki. Ha bort adtak volna néki, Most is élne Biczó Béni! A hetvenes, nyolcvanas évek eme jel­legzetes hősét követi a kilencvenes éveké: Madarassy László, aki 1891—93 között Kispest főjegyzője volt. Sikerült lecsilla­pítania a marakodókat, rendet teremtett a zilált pénzügyekben, s ez a három év elég volt ahhoz, hogy megkezdődjék a valódi gyarapodás korszaka. Jókai tollára méltó, különös egyéniség volt Madarassy. Világlátott ember, aki pályafutását Kecskeméten kezdte, itt lett később királyi ügyész, a Ráday vezette betyárüldözési hadjárat tevékeny részese (ötkötetes regényben írta meg ezzel kap­csolatos élményeit). Szeszélyből alapítot­ta meg később országos hírűvé vált „lé­gyészeti gyűjteményét". Egy napon ott­hagyva a békés polgári életet, hajóra szállt, hogy Dél-Amerikába utazzék. Sár­galázat kapott, de a magával hozott pi­rospaprikával sikerült magát és útitársait is kikúrálnia. Ettől kezdve orvosnak adja ki magát, és jövedelmező pacientúrát épít ki a távoli kontinensen. Mikor évek múlva a diplomáját kezdik firtatni — Jefferson néven, egy légyfogóhálóval meg egy pus­kával s persze, gyalogszerrel — elindul az Egyesült Államok felé. Volt favágó, kígyó­bűvölő és hittérítő, míg megérkezett New Yorkba. Itt krumplit hámozott, az­tán kukta lett, majd cukrász, saját, jó­forgalmú üzlettel. Aztán — elfogván a honvágy — hazajött. Statisztikus lett a 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom