Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Dr. Buza Péter: A kispesti Gondűző-villa

Kispest első szülésznője: Kaliska Rozália Nyizsnánszky Richárd „kishivatalnok" korában Statisztikai Hivatalban, s kedvtelésből kalandos és nagy sikerű ifjúsági regényeket írogatott. Ötvenkét évesen választják meg kispesti főjegyzőnek, ötvennégy éves, amikor váratlanul meghal. Végtisztességén a vármegye nagy hatalmú alispánja, Vas Gereben regényhőse, Földváry Mihály mondja a gyászbeszédet sokezres hallgatóság előtt. A béke azonban nem tart sokáig. A Millennium évében, 1896-ban, amikor a község fennállásának 25. évfordulóját ünneplik, megjelenik a színen a békétlenség fura nevű és sorsú figurája, Seper Kajetán, hogy megalapítsa a születő szép új világ első sajtóorgánumát, a Kispest—Szentlőrinczi Hírlapot. Lőrinc ekkor még Kispest része, 1873-ban csatlakozott az éppen csak megszületett községhez, hogy 1900-ban majd a „függetlenség" útját válassza. Seper Kajetán a lap kiadója, szerkesztője és szerzője egy személyben. Nyakán hattagú család, a feleség és a hírlapírói szókimondás átka. „Tagadhatatlan — írja egy cikkében —, hogy Kispesten, ebben a kis Amerikában, legjobban azok hencegnek, akiknek vaj van a fejükön. Hisz, ha jól körültekintünk, 60—70 olyan egyén volt ott, akik a fővárosból valamilyen bűntény miatt ki vannak tiltva. Ott már némelyiknek háza, telke van, fogaton jár, s csak úgy fitymálja a tisztességes polgárokat." Vitriolba mártott tollal küzd a korrupt vezetők ellen, és a „jutalom" nem marad el: sikerül öt hétre lecsukatnia magát. Itt sem vesztegeti azonban az idejét. "Kispesti gazemberek" címmel röpiratot ír, s mikor kiszabadul, ott folytatja, ahol abbahagyta. Seper Kajetán és a pártharcok jegyében telnek el a XIX. század utolsó évei Kispesten. 1908-at írunk, amikor Komócsy Pál katonatiszt egy házacskát bérel a nagyközség legelőkelőbb utcáinak egyikében, a Kossuth utcában, apósa, Madarász József, az agg függetlenségi képviselő számára. Komócsyék a szomszédos házban, a mai 11-ben laktak. Ez utóbbi építtetőjét ismerjük. Szó esett már róla mint a hatodik kispesti ház gazdájáról. Breznay Béla hittudós, hosszú ideig a község jeles polgára, 18 számos társadalmi egyesületének tagja, aki egyébként fővárosi illetőségű lakos, eleinte csak nyaralni jár ide. Vadászháznak szánta a napjainkban is álló épületet. Különböző meggondolások — nem utolsósorban a kezdettől a ház homlokzatán díszelgő „Gondűző" felirat — alapján a ma 9-es számot viselő épület is ebben a hőskorban épülhetett, minden bizonnyal — bár a szomszédosnál szerényebb — nyaralónak, pihenőhelynek. A Kispest történetét feldolgozó, 1937-ben megjelent monográfia úgy tudja: a nádas, mocsaras vidék határa még 1880-ban is a mai Zrínyi utca volt, s a „gondűző" nyaralók úgy épültek itt, mint ma a Velencei tó mentén. Boltozatos pincéje — a bor tárolására szolgáló benyílókkal —, a pince öntöttvas ajtaja s más jelek is azt a feltevést erősítik, hogy Madarász apó első kispesti lakhelyének falait az 1870-es években húzták fel. Igaz, korábbi lakóit, tulajdonosait nem ismerjük. A község birtokviszonyait leíró irattári anyagok a háború alatt és után jórészt elpusztultak, s így nincs sok remény arra, hogy valaha is megtudjuk, kik voitak az azóta átépített villa korábbi gazdái. De azt tudjuk, kik „örökölték" a nagyhírű, negyvennyolcas Madarász József Kossuth utcai hajlékát, azután, hogy átköltözött a hozzá illően szegény kispesti őslakók közé, a Jókai utcába. — Mindig itt ült, kint a verandán, és pipázott. Úgy mesélték. Apró házacska volt ez akkoriban. Tulajdonképpen egy négyszer-négy méteres szobácska, hozzáragasztott parányi konyhával meg a veranda, vagy talán inkább terasz, amit aztán 28-ban a nevelőapám beépített, akkor meg is toldották a régi épületet még egy szobával. Valóban parányi lehetett az egykori „Gondűző". Most, duplájára bővítve is szerény épület. Özvegy Czagány Ferencné és családja 1928 óta lakik benne. Amikor nevelőszüleivel és nővérével ide költöztek, az átépítő elképzeléseknek igencsak útjában állt két szépen fejlett platánfa, amelyeket a városi hatóság nem engedett kivágni. — Nem bizony! Merthogy azokat is Madarász ültette volna! Nézze csak, hogy belelógnak most is az épületbe . . . Dehát nem volt mit tenni . .. Nagy respektje volt az én gyermekkoromban ennek a névnek Kispesten. Hiába, hogy a nevelőapámat is volt okunk tisztelni! Mert volt rá ok. Nyizsnánszky Richárd jó szívére bizonyság az én meg a nővérem sorsa is. Egész kicsik voltunk, amikor édesanyánk meghalt. Apánk meg kivándorolt. 1914-ben. Itt maradtunk árván. Édesapám lánytestvérét vette el feleségül Nyizsnánszky. Minket meg — amikor egyedül maradtunk — örökbe fogadtak. Felneveltek ... Amellett szerény ember volt. Nem vállalt semmilyen társadalmi, közéleti hivatalt! De adott mindenkinek. Adott a mentőállomás, a szülőotthon építésére. Megjegyzem, ehhez a szülőotthonhoz a családunknak ennél jóval több köze volt. Vagy — pontosabban — a szakmához magához. Az édesapám édesanyja, Berger Antalné Kaliska Rozália az első képzett szülésznő volt Kispesten. Amikor köztiszteletben álló személyként 1927-ben meghalt, az egész város megsiratta, a koszorúkat külön stráfkocsi vitte ki a temetőbe. A gyárnak, a Hofherrnek is azért volt a lelke az én nevelőapám, mert — ha hiszi, ha nem! — kikopott a kő az irodája ajtaja előtt, anynyian jöttek hozzá a segítségét kérni, és ő mindig segített, ha tudott. Végül aztán ő lett a cégvezető igazgató a gyárban. Egyszerű könyvelőként kezdte pedig. Nem volt jó sora soha. Mindenért meg kellett küzdenie. Tizenhét éves volt, amikor nevelőapjával, egy Ulrichs nevű nyergesmesterrel bevándoroltak ide, Magyarországra. Itt lakott gyermekkorában Kispesten. Itt is halt meg. már vagy harminc éve. — Előttünk? Huszonnyolc előtt? Na várjunk csak . .. Igen. Valami artista, vagy mutatványos lakott itt. Maxi bácsi. Várjon, előkeresem az adásvételi papírt.. . Alacsony kis emberke volt. Emlékszem rá jól. Olyanokat mesélt, hogy amikor ő fiatal volt, úgy élt, akár egy gróf! Hogyha Komócsy Pál és Madarász Erzsébet