Budapest, 1981. (19. évfolyam)

1. szám január - Császár Nagy László: Papa kerestetik

tagjai visszaadnak a gyereknek valamit abból az érzésből, amitől az apja megfosztotta. Inkább a magánytól félek. Meg attól, hogy a nő és a család társadalmi rangját az apa adja meg. Ezzel minden egyedülálló nőnek szembe kell néznie. Hiába szeretnek a barátaim, munkatársaim, hiába van diplomám, még a baráti társaságban sincs igazi tekintélyem. Bennem csak a gyerekem anyját látják. Egykori évfolyamtársaimmal kerülöm a találkozást. Megvárom, amíg csendesedik a szóbeszéd. Ha nem is mondják a szemembe, a munkahelyi párbeszédek mögött ott feszül az előítélet, nemegyszer a megszólás: lám, diplomát tudott szerezni, férjet nem. Nehéz arra felelni, hogy elhibázott-e az életem. Mi lehet még? Az én koromban már nehezebben megy férjhez az ember. Huszonnyolc éves vagyok. A munkahelyemen talán osztályvezető lehetek. Több aligha. Ez pedig azért van így, mert 18—20 éves koromban, amikor a legtöbb lány azzal van elfoglalva, hogy férjet szerezzen magának, engem csak a tudományos pálya érdekelt. Ezért fizetek most, és még ki tudja meddig? Bár néha azt érzem, jobb így, csendben élni. Nehezen viselem el azokat a családi perpatvarokat, amelyek átszűrődnek a lakótelepi házak vékony falain. Amikor veszekedést hallok, nem bánom, hogy így történt. De érzelmi hiányérzetem van, igy nem tudok pontosan felelni arra, hogy valóban jól van-e ez így. A kislányom aranyos, és alig van időm erre gondolni. Amikor — ritkán — van egy-egy órám, örülök a szabadságnak. És készülök a magányra. * Ezek a történetek megmutatják, hogy a jogi szabályozás pontosítása "mellett a társadalmi feladatokat sem szabad alábecsülni. Erre figyelmeztet annak a 16 éves lánynak az esete, akit nemrégiben kellett elhelyezni intézetben, mert a négy éve tartó élettársi viszonyából előbb egy fia született, a második gyerekével pedig öt hónapja állapotos. Még személyi igazolványa sem volt, de ez nem szúrt "szemet a kórházban, ahol a gyerekét megszülte, sőt, eleddig a hatóságoknak sem. Vagy hová sorolhatnánk annak a 18 éves lánynak az esetét, aki az előadói íven három, bizonytalan kézmozgással rajzolt kereszttel ismerte el magáénak az ismeretlen apától született gyermekét? Hol voltak azok a családtagok, ismerősök, iskolák és hivatalok, akiknek egyengetniük kellett volna az útját? Ma már aligha tudunk erre a leilelkiismeretünket megnyugtató választ adni! És nem az egyedüli! Történetek akadnak ilyenek is, amolyanok is, és néha visszájukra fordulva ismétlik önmagukat. Tizenkét év telt el azóta, hogy Csabai úr egy, a huszonnyolcadik évben zátonyra futott házassággal a háta mögött, száz forintért megvásárolt éjszakával elhódította hetvenegy éves pincér barátjától a vidékről jött Ilonát, akinek már akkor három „rendezetlen családi jogállású" gyereke volt állami gondozásban. Élettársi viszonyuk gyümölcse újabb három gyerek, akik a kórházból egyenesen az intézetbe kerültek. A most hetvenesztendős férfi nyugdíjának felét — 1300 forintot — levonják az állami gondozási díj fejében. A szoba-konyhás lakás őrzi a hajlott korú férfi és nála három évtizeddel fiatalabb arájának drámáját. — Itt ugyan hiába keresi — csattan fel Csabai úr —, négy hete annak, hogy két napra elutazott a húgához. Hála az égnek, azóta nem láttam. Pedig már megint Pesten van. A cimborák mesélik, hogy hol a presszóban, hol a piacon, hol pedig a kikötőben látják. A hajósokat szereti. Egyszer már itt is kereste az egyik, valódi bőrkabátja volt, uram. Érti?! Valódi bőrkabát, hát hogy ne szeretné el tőlem. így megy ez már évek óta. Jó asszony lenne pedig, de hajtja a vére. Már akkor is megesett, hogy a kocsmában kokettált az idegenekkel, amikor még úgy éltünk, mint az igazi házasok. De mióta befejeztük a kapcsolatot, azóta alig látom. Reggel megy, aztán, jó esetben, csak az éjfél hozza haza. Már a rendőrök is keresték, mert húszezer forinttal tartozik az államnak a gyerekei után. Engem azzal áltatott, hogy csak 15 ezer van a rovásán. Rimánkodtam a rendőröknek, hogy fogják benn, különben sirathatják az állam pénzét, de ez a nő kibeszélte magát. Pedig mi másból élne, mint abból, hogy eladja magát. Igaz, nem kap 5—600 forintot, mint a belvárosi nők. Angyalföldön vagyunk uram, ezt ne feledje! Egy tányér levesért is elmegy, amit azon felül kap, azt nagyon szépen megköszöni. A nyugdíjamból nem tudok neki pénzt adni, és jobb, ha nincs itthon. Mert amikor nem kell senkinek, az ételt is eleszi előlem. A múltkor is, megette a szalonnámat, és megitta hét deci boromat. Meg is raktam érte! Tíz pofont számoltam össze, uram, ha hiszi, ha nem. Ez így nem élet, miatta romlott meg az öregségem, mégsem akar elköltözni. Tudom én jól, a lakásra fáj a foga, pedig ha kell, jegyzőkönyvbe mondom, hogy ebbe a tanácsi lakásba csak a fiam költözhet. Mert én jó apa vagyok. Igaz, 13 éve haragban vagyunk, de a lakást akkor is ráhagyom. És Ilona esete nem egyedülálló. Vannak nála is fiatalabbak, akik még több gyereket hagytak az államra. Vannak, akiknek az esetében könnyebb bizonyítékot találni az üzletszerü kéjelgésre. Mert a drámák ismétlődnek. Ezért is kell szólni róluk, meg azokról, akik nem kerülnek be a kerületi statisztikába, mert ügyük ideiglenes intézkedés után visszakerül az állandó lakhelyük szerinti illetékes tanácshoz. A munkásszállások lakóiról van szó, akiket csábít a város, akik a szülőfalujukról csak a fényeket látják. Jönnek, mert várják őket, hiszen szükség van a munkaerejükre. De nekik a fényes mulatók helyett füstös kocsmákat és preszszókat, szűk sikátorokat, fénytelen kapualjakat és sápadt fényű szobákat kínál a város. Aztán egy mámorítóan bódult éjszaka után úgy maradnak. És könyörögnek a tanácsnál, hogy diszkréten kezeljék az ügyüket, mert ha kiderül, nem mehetnek vissza a falujukba. Az aktáknak azonban be kell járniuk a hivatalos utat, a hír pedig szájról szájra terjed. A csendes falvakban nagy eseménynek számít az ilyen. Marad hát a város. A jobb érzésűek fél évig együtt lehetnek a gyerekükkel az anyaotthonban, és közben apát képzelhetnek az újszülöttnek, akit majd bejegyeztetnek az okmányokba. De a fél esztendő hamar elszalad. Visszavárja őket a munkásszállás, ahová még hét végére sem vihetik a gyereküket. A találkozás rendszerint a vasárnapokra korlátozódik, szórakozásként pedig ott a Vidám Park és az utca forgataga, ők azok, akik esőben az utcán csatangolnak a gyerekükkel, vagy a presszókban kell otthon érezniük magukat, mert nincs hová menni. Marad a szégyen, a magány meg a lelkiismeret-furdalás, ami elől sokan az italhoz menekülnek vagy újabb alkalmi ismerős karjába, hogy aztán újabb apátlan gyereket hozzanak világra, akik lépéshátránynyal kezdik az életüket. Minden kezdődik elölről. * Nehéz felelni arra, mit tehetünk értük. Mégis tennünk kell valamit. Dalia Lászlóné úgy látja, hogy bármilyen áldozat árán, akár szükséglakásokkal is, lehetővé kellene tenni hogy maguk nevelhessék a gyereküket. Hallgatom az érvelését: — Bármilyen nehéz is, ezt kell szorgalmazni. A jelenlegi gyakorlat szerint ugyanis többnyire az otthonteremtés kilátástalansága miatt adják állami gondozásba a gyereküket, olyanok is, akikben időközben felébred a felelősségérzet, és képesek lennének a gyereküket fölnevelni. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a gyereknek a csonka család is többet nyújt, mint az intézeti nevelés. Tudom, ez sok pénzbe kerül, de ez a befektetés hamar megtérülne, hiszen egy állami gondozott gyerekre évente ötvenezer forintot költ a társadalom. Évente legalább ötven-hatvan gyerekkel kevesebb jutna állami gondozásba. Szotyori Judit egy másik tényezőre is felhívja a figyelmet: — Tudomásul kellene végre vennünk a tényeket. Jelen esetben azt, hogy a gyerekek biológiailag korábban érnek. Nem elég tehát a középiskolában elkezdeni a családi életre nevelést. A szexuális műveltség alapjait már általános iskolás korban le kell rakni, mert azok, akik házasságon kívül gyerekeket szülnek, nem mindig jutnak el a középiskolákba. Nagyobb figyelemmel kellene kísérnünk a 13—18 éves gyerekek életét, és meg kellene tanítanunk őket arra, hogy értelmesen gazdálkodjanak a szabad idejükkel. Több sportpályára, uszodára és klubra lenne szükség, és célokra meg értelmes programokra. Mert ha nem tudjuk megadni nekik, nem csodálkozhatunk azon, ha bandákba verődve töltik el délutánjaikat. Ez pedig gyakran olyan életvitelhez szoktatja őket, ami nem csupán rájuk, hanem az utódaikra is káros hatással van. 10