Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: Öntödei monológ

Eifert János felvételei A formázás — művészet • Cigarettaszünet KERTÉSZ PÉTER Öntödei monológ A Néma nagy kört rajzol a levegőbe, s befelé mutat, ott megtalálom a Dagadtat. Mit neki a mínusz tíz fok, gyermeteg örömmel vágja pózba magát, jelezvén, hogy most éppen a legkiválóbb adagolót fotografálják. Mintha az öntőmúzeumból került volna ide, s csak örökbe fogadta volna az Auróra brigád. Az örökös félhomályba burkolódzó hatalmas csarnokról — ha nem lenne kiírva: Veszélyes üzem — könnyen azt hihetné a laikus, hogy rég elhagyott munkahelyre tévedt. Az áttekinthetetlen zsúfoltság dacára csak itt-ott látni embert, ők is holmi manufakturális tevékenységet folytatnak. A két kúpoló egyikét, amelyikbe ma nem gyújtanak be, keskeny kis ember tapasztja, akárha élve temetné el magát. Aztán, hogy ,,feltámad", fát aprít, s berámolja száradni a kivénhedt ,,sparhertba". Fel nem foghatom, harminc-egynéhány évvel ezelőtt mi inspirálhatta a divatos indulószerzőt immár klasszikusnak számító „Zúgnak a gépek az öntödében" kezdetű remekmüve megolkotására. Hacsak a sivító transzmisszió nem, mert akkoriban más nemigen volt. Most is csak a veterán homokkeverő koller brummog, hozzá egy-két csiszoló és pneumatikus döngölő adja a felső szólamot. A második sort a régiek sem tudják, csak találgatják. Egyikük szerint ,,Dallamra cseng-bong minden gond". A Dagadt, becsületes nevén Pataki Sándor öntő szakmunkás, éppen az egyik, nála magánál magasabb formán végzi az utolsó simításokat. Mutat lefelé, hogy az idő pénz, s már nagyon kevés van hátra. Jó három éve ismerjük egymást, azóta készülök erre a beszélgetésre. Olyan így, alulról, mint egy maszatos, svájcisapkás manó, aki éppen valami agyafúrt jóságon töri a fejét. Félóra sem telik el, s valamelyik csendes irodában találkozunk. A gyermektekintetü, 46 esztendős vasöntő hibátlan eleganciával ül a magnóm előtt. Ha hirtelen belépne valaki, megesküdne, hogy legalább főosztályvezető vagy holmi nyárspolgár, akivel bájcseverészek. Pedig jó ideje sejtem: egy köpcös, kopaszodó, mindig nyakkendős, mellényes úrról is kiderülhet, hogy végigharcolta a spanyol polgárháborút. — Régen az öntőszakma kiemelkedett a többi közül. Ha egy lakatosnak megvolt a 40 fillérje, az öntő egész biztos kapott 1 pengő 20 fillért óránként. így ment ez egészen a felszabadulásig, s még utána is egy darabig. Ha volt egy erős gyerek valamelyik iparoscsaládban, elküldte az apja öntőnek. jól lehetett keresni, protekció kellett a felvételhez. A szüleimnek nem volt kapcsolatuk az iparral, apám cipész volt. Falun éltünk, s mikor 53-ban kijártam az iskolát, forrongott a mezőgazdaság mifelénk is. Próbálkoztak a tszcs-vel, toboroztak, de engem valahogy nem vonzott a föld. így kerültem Vácra, az öntőipari iskolába, amit nagyon nagy butaság volt fenntartani. Meg is mondom, hogy miért: nem kellett minden második évben 400 öntő az országnak. De hát akkor az járta: iparosítani mindenáron. A negyedrész hamar lemorzsolódott, ma az akkoriban végzetteknek a tíz százaléka ha megtalálható a szakmá„Aki kiesik a társaságból, nem megy el a többiekkel egy-két korsó sört meginni, sose tudja meg, hogy holnap mi újság az öntödében. Most ez nem kocsmai dolog, mert azokat a feneségeket, disznóságokat, amiket mi lenyelünk, nem az ital oldja fel, hanem a duma, hogy néha elbeszélgetünk." ban. A többség felismerte, hogy nincs perspektíva, norma van, hajtani kell, s csak kevesen keresnek jól. Bizonyos réteg 53—54-ben öt-hatezret is hazavitt havonta. Számítsd ki, mennyit ért ez a pénz akkoriban! A fiatalokat azonban sem a pénz, sem a korkedvezmény nem vonzza. Egyre kevesebben vagyunk. Ha valaki elmegy nyugdíjba, nincs helyette másik. Bezárt az Április 4. Gépgyár-i és az Újpesti Vasöntöde ; a Ganz-MÁVAG fuzionált a soroksáriakkal, s a Láng Gépgyár se áll valami fényesen munkaerő dolgában, így aztán az egyedi gyártásban lassan magunkra maradunk itt, a hajógyárban, jóllehet ipari tanulónk, mióta az eszemet tudom, nekünk se volt. Márpedig, ha tovább szűkül a kapacitás, lesznek olyan öntvények, amiket az országban sehol se tudnak legyártani. Kis szériákat, értékes célgépek darabjait nem lehet szalagra vinni, mert nem gazdaságos. Nálunk a kézi munka és a szaktudás dominál, az automatizált soron meg a betanított munka. De ők csak három-négyféle munkát csinálnak, s esetleg havonta cserélnek Pataki Sándor formát, szerszámot. Ráállitanak egy embert, betanulja két-három nap alatt, és lehet termelni. Nálunk három év is kevés a kellő gyakorlat megszerzéséhez, gyakorlatilag mindennap másfajta formát csinálunk. Azért irányítja ide a minisztérium a háromdarabos munkákat, mert máshol ilyesmit már nem vállalnak. Annak ellenére, hogy a gépipar alapja változatlanul az öntészet, hiszen a gépek 40 százaléka ma is öntvény. Még az űrhajókban is használnak öntvényt. Hogy mást ne mondjak, a Ford Műveknek is van kézi, tehát hagyományos öntödéje. Próbálkoznak más módszerrel, például készítenek úgy is fogaskerékházat, hogy az acéllemezt kidomborítják, aztán bordákat hegesztenek rá, majdnem úgy néz ki, mint egy öntvény, de ez hosszadalmas és költséges munka, s főleg nem lehet mindent így megoldani. Pillanatnyilag azonban még nem oiyan nagy a hiány, hogy bizonyos helyen rájönnének: segíteni, fejleszteni kell ezt a szakmát. Főleg anyagiakban. Nincs az a csőszerelő vagy tmk-lakatos, aki cserélne velünk. Alacsonyabb ugyan az órabérük, de annyit túlóráznak, amennyi beléjük fér, s nem olyan „kiváltságosak", hogy minden szombatjuk szabad, mint a miénk. Mi itt egymás hegyén-hátán dolgozunk egészségtelen munkahelyen. Besegítő erő nincs, mindent magunknak kell csinálni. Azelőtt az öntő mellett volt egy segédmunkás, akit még el is tudtunk tartani, de a teljesítménybérezéssel ez megszűnt. S vele egy kicsit a precíz, szép munka is. Mert aki elkezd apró. 4