Budapest, 1981. (19. évfolyam)
3. szám március - Kertész Péter: Öntödei monológ
Az udvaron hideg van A Dagadt a helyzet magaslatán lékosan dolgozni, az este tízig bent maradhat, és még ki is röhögik. Ráadásul, minőségi prémium sincs, csak a mennyiséget fizetik. Az állandó normarendezések miatt egyre rövidebb idő alatt kell elkészülni. De nem is ez a baj, hanem, hogy ami a normában nincs bent, azt is nekünk kell elvégezni, s hogy a háttéripar olyan ramaty. Nincs jó anyag, órákat állunk daruért, s a kieső időt be kell hozni rablással. — Harminc éve dolgozom itt, s bizony nem sokat változott a helyzet. Volt egy úgynevezett rekonstrukció, de a munkakörülményeken az sem sokat változtatott. Kicserélték a falakat, a darukat, s meghagyták a régi kúpolókat. Minden öntés előtt imádkozunk, hogy ki ne lyukadjanak. Sokkal korszerűbbek Is vannak ezeknél, amelyekkel acéltulajdonságú szürkevasat lehet előállítani. Naponta átlagosan száz-kétszáz mázsa öntvény kerül ki innen, ennyihez tudunk formát készíteni, pontosabban ennyihez van öntőnk. Most csináltunk éppen a paksi atomerőműnek két öntvényt, megvolt egy-egy vagy 85 mázsa. Egy nag/ műhelynek lesz az alapja; nem beton, hanem szürkevasöntvény. Azért kaptuk a megbízást, mert ez az egyedüli öntöde — majdhogynem azt lehet mondani — az országban, amelyik alkalmas az ilyen munka elvégzésére. Vagyunk egypáran, akik azt mondjuk, ha fene fenét eszik, akkor is kitartunk, ha már ezt tanultuk. Majd :sak ránk virrad egyszer, vagy azért is megmutatjuk, hogy ilyen sanyarú körülmények között is meg lehet élni ebből a szakmából. Pedig kitolnak velünk nemegyszer, ha nem is direkt. Például, törött ablak mellett hagynak hosszú heteken át dolgozni télen. Mikor hozzák a nyersvasat, az ablak mellé beengedik, egyúttal mindig betörik az ablakot. Évek óta sírunk, hogy tegyenek oda rácsot, vagy húzzanak falat, de hiába. Nekünk az lenne a jó, ha a munkakörülményeket javítanák, megoldanák a fűtést, otthonosabbá tennék az öntödét, és nem az, hogy a technológia megújuljon, hiszen azzal aszakmaszépsége, művészete is elhalna. Olyanokat is mondanak, hogy kegyelemből nem zárják be végleg az öntödét, holott el vagyunk látva munkával rendesen. A hajógyári feladatok az elsők, hogy az objektumaink kimenjenek, de van emellett bérmunkánk is. A hajtóműveket ugyanis, amelyek a hajókba kerülnek, nem itt szerelik öszsze, hanem a hajtóműgyárban, s ők nálunk rendelik meg bérmunkában az öntvényeket. Vagyis ahhoz, hogy időben szállítsák a kész hajtóműveket, nekünk előbb meg kell csinálnunk, a szükséges öntvényeket. Na most, a hajtóműgyár úgy manipulál velünk, hogy pluszként még egyéb öntvényeket is megrendel, s ha azt vállaljuk, csak akkor teljesíti a szállítási határidőket. Nekünk jó ez az árukapcsolás, mert van folyamatosan munkánk. De úgy, hogy három évvel ezelőtt még voltunk 45-en, most meg hivatalosan 25 az öntőlétszám, amiből jó, ha 18-an vagyunk bent rendszeresen. Mert itt csak az öntő produktív, olyan értelemben, hogy ha ő csinál formát, akkor a többinek is van munkája.Tehát lényeges kérdés, hány öntő veszi fel nap mint nap a munkát. Hiába készít magot a magkészítő, ha egyszer nincs forma, az az alfája az egésznek, hogy forma legyen. Utána jöhet a mag, van mit csinálnia a homokosnak, aki a kolleron dolgozik, s tud az adagoló olvasztani. — Mikor idekerültem, sovány voltam én is, mint az ujjam. Védtem a Hajógyárban, még az egyben is játszottam. Azért, mert így kigömbölyödtem, ne gondolja senki, hogy nekem meg se kottyannak a különféle ártalmak, a reuma, a derékfájás vagy a légdöngöléstől a vibráció. Szilikózis ritkán fordul elő, átment a tisztítókhoz, a szomszédba, ott két év alatt garantáltan be lehet szerezni. Az öntők ma már vigyáznak magukra, s főleg jobban esznek, mint ezelőtt. Jóllehet a többség nem fizet be ebédre, ma is piszkos, poros vackán fogyasztja el a magával hozott elemózsiát. A konyhásnő ugyanis ferde szemmel néz arra, aki összecsászkálja a felmosott követ a szép, új ebédlőben. Mondják ugyan a vezetőink, hogy nyugodtan menjünk csak be, de az az igazság, hogy tíz perc a reggeliidő, s jobban ki lehet használni, ha az ember az üzem túlsó sarkában együtt eszik a csoportjával. Mondják, persze, hogy ez is azért van igy, mert ragaszkodunk a régihez, a megszokotthoz. Pedig nem így van — csak már többször ráfizettünk a kisebb-nagyobb változtatásokra. Például: gépesítenek egy kicsit, ráállunk. s akkor jön a normás. Mondjuk, ez érthető is, de aztán rájövünk, hogy alapjaiban a helyzet mit sem változott. Mert hiába van egy új masina, ha egyszer a homokot azután is kézzel kell keverni, s nincs, aki a gépet kiszolgálja. Ilyen okból ült le nálunk az újítómozgalom is. Lennének ugyan olyan elképzelések, amelyek megkönnyítik a munkát, de ha bevezetik, rögtön levesznek a normából, s az újítóra megharagszik a melós. Valamirevaló újításnál normaórát kell visszaadni, ez fut ma. Olyanok találják ezt ki, akik nem itt dolgoznak ám. Ugyanakkor a brigádnak, kivált a miénknek, amelyiknek már bérlete van az arany fokozatra, kötelező az újítás, ha nem akarunk leégni. Koponyánként ötven forint megtakarítás kell a szinttartáshoz. Hát bizony dilemmában vagyunk, mert magán a munkán már nem nagyon tudunk változtatni, legfeljebb új anyagokat alkalmazhatnánk. Ezt a homokot, amivel dolgozunk, fel kell cipelni a szárítóba, a szárítás meg energiát fogyaszt. Ezért szorgalmazzuk az önkötős anyagra való átállást — egyelőre nem sok sikerrel. A furángyantás homokról van szó, úgy működik, mint a gipsz, betölt minden teret, könnyen kezelhető, nem kell döngölni. Ha ezzel dolgoznánk, körülbelül húsz százalékot levennének a normából, de nem bánnánk, mert energiát takarítanánk meg, s már aznap lehetne önteni. Több formát csinálhatnánk változatlan létszám mellett, megnövekedne az öntöde kapacitása, s nem utolsósorban 5