Budapest, 1980. (18. évfolyam)

11. szám november - Bajomi Lázár Endre: A francia Budapest

BAJOMI LÁZÁR ENDRE A FRANCIA BUDAPEST T JLavaly megjelent A magyar Párizs című könyvem. Most, hogy a francia Budapestről szeretnék írni, úgy érzem, nehezebb a dolgom, egyrészt azért, mert tudatában vagyok annak a roppant különbségnek, ami a nálunk még mindig lenyűgözően varázsos Párizs és a franciák előtt szinte ismeretlen, sokszor egy szomszéd ország fővárosával összetévesztett Budapest nimbusza közt fennáll; másrészt pedig azért, mert Párizs múltját és egész csillagfényes valóságát sokkal jobban ismerem, mint a magyar fővárosét. Ám íme, mégis az olvasó elé tárom hézagos jegyzeteimet. Ha szigorúan a fent említett antológiám szempontjait követném, bizony nagyon gyorsan a végére járhatnék mondókámnak: a Budapestről szóló francia írók száma szerény, olyan francia festőről pedig, aki hazánk fővárosát megörökítette volna, egyáltalán nem tudok. Kitágítom hát a kereteket, s igyekszem minden vonatkozásában feltérképezni azt, amit egy francia írótársam e címmel írhatna meg (de talán sose fogja. ..): BUDAPEST, VILLE FRAN CHAISE. K ezdem mégis az írókkal. A múlt században több — igaz, művészi szempontból csekély értékű — regényt sugallt a szabadságharctól dicsfényes magyar név. Ám Claretie, Julia, Robert és mások művei nem fővárosunkban játszódnak. Hasonló a helyzet a gyászos emlékű Tharaud fivérek 20. századi műveivel is. Két leköszönt diplomata azonban egy-egy regényben megírta itteni élményeit. Az első Jean Mistler, aki, amikor nemrég felkerestem a „kupolás kriptában" -ugyanis a Francia Akadémia örökös titkára —, még mindig hibátlanul ejtett ki néhánymagyar szót. ő közvetlenül az első világháború után attasé volt nálunk és Ethelka című 1929-ben, most pedig zsebkönyvben ismét megjelent regényében érzékletesen írja le az „ébredő magyarok" nyomorgó fővárosát, persze a diplomaták lakta Ritz-szállót is. A regény Ethelka nevű főhőse, a francia diplomata szép kedvese, a budai Hattyú utcában lakik. Az író megjegyzi: „Valaha Budapestet amolyan kis Párizsnak tartották, sokkal vidámabbnak Bécsnél; de a háború óta ennek vége. . ." Pestet pedig „hatalmas nomádtábornak" mondja, s a magyar falvakhoz hasonlítja, „amelyeket semmilyen fal nem határol". A mű végén különösen szemléletesen ábrázol egy Erzsébet körúti munkástüntetést. A másik regényt régi jó barátunk, Franfois Gachot írta, ki Mistlert követte attaséként és akinek franciául 1953-ban, nálunk pedig csak 1979-ben kiadott regénye — Budapesti szerelmesek •— a címéhez híven igazi budapesti könyv. A város olyan jelentős szerepet játszik benne, mint kevés magyar író Pesten játszódó regényében. Amint Szávai Nándor megjegyezte utószavában: „. .. a regény kerete Budapest külső negyedeinek képe: egy Budapesté, amelyet a budapestiek sem ismernek eléggé". Valóban, Gachot érzékletesen mélabús képet fest a Terézvárosról, a Városligetről, a Tisza Kálmán térről, a Keletiről, s szinte egyetlen lapja sincs, amelyen ne tűnne fel fővárosunk valamelyik utcaneve. A háború előtt huzamosabb ideig élt nálunk az a Marcel Jean, aki a Goldbergergyárban dolgozott textilrajzolóként. A szürrealista mozgalom derékhadához tartozó költő és festő Radnóti Miklóssal és Vas Istvánnal, de főleg Mezei Árpáddal barátkozott, akivel később több francia könyvet írt. 1942-ben nálunk jelent meg Mnésiques (Álomnyomok) című költői műve; itt vészelte át a háborút is, s közben Mezeivel együtt Lautréamont-nak, az 1870-es párizsi ostrom alatt elhunyt zseniális ifjú titánnak a munkásságát tanulmányozta. Ami még az írókat illeti: a két háború közt több híres szerző jött ide (Dorgelés, J. Romains, Farrére, Maritain, Valéry) különféle konferenciákra. Nyilatkoztak, előadtak, de fővárosunkról nem írtak. Még sűrűbben jöttek az első világháború előtt, mikor az Andrássy út 95. szám alatt működött a Francia Irodalmi Társaság, De Fontenay vikomt francia főkonzul védnöksége és nemeskéri Kiss Pál — Kossuth ezredes barátjának a fia — elnöklete alatt. E társaság adta ki a Revue de Hongrie-t, francia nyelvtanfolyamot szervezett, párizsi ösztöndíjakat osztott, kirándulásokat rendezett. Meghívására ide látogattak Des Granges és Lichtenberger irodalomtörténészek, valamint többek közt a nagy hírű Georges Dumas elmeorvos, akinek a háború után a párizsi Szent Anna-kórházbeli előadásait Politzer és Illyés hallgatta. A J. JL francia regényírók tehát meglehetősen mostohán bántak Budapesttel, néhány útleírás azonban érdemben foglalkozik fővárosunkkal. Bertrandon de la Brocquiére lovag a Szentföldről visszatérve 1433-ban érkezett Pest-Budára, s azt tapasztalta, hogy sok francia él itt. Nem is nagyon lepte meg a dolog, mert még hitt a régi legendában, ameiv szerint Aquincum nem más, mint a legendás Sicambria, meivet a franciák Trójából jött ősei alapítottak. A derék lovag „elég jó mezei városnak" mondja Pestet, s Budán már megcsodálhatta Zsigmond palotáját meg a „roppant szép meleg fürdőket"''. ízlett neki a Buda körnvéki fehér borocska. Pesten egyébként hat-nyolc francia famíliát lelt. Állítólag egy magas tornyot építettek, amely a Dunát átölelő láncot tartotta. Pierre Cheque a második látogató — királyi hírnök, Mátyás halála után tizenkét évvel jött ide, s még láthatta az udvar kihúnyó fényeit. Ő is készpénznek veszi, hogy Óbudán hajdan a sicambriai ősfranciák laktak. Különösen imponált neki a széles Duna, s ellátogatott a szarvasban, őzben, vadnyúlban gazdag Csepel-szigetre is. Azután 1553-ban egy báró 20