Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Szántó Piroska: Életem megmentője: Adorján Manassé

A kosár lelmetesebb: vitéz Hámor László parancsnokhelyettes. Kiveszem a lakást üvölti Gvőzö ilyen aranyos hölgy társasága kedvéért. Erre pedig iszunk. A barackot a fotel alatt helyeztem el, amíg Muci a konyakkal foglalkozott, most elővarázsolom, s odasúgom Győzőnek: „ Van még odaát." * Hajnali háromra jár, mikor már „odaát" sincs. Muci összekuporodva alszik a díványon, a fene egye meg, még így is nagyon csinos. Nem, sajnos, nagyon szép. A négy géppisztoly a székek karfáján lóg, a két alsóbb rendű testvér az előszobában horkol, Laci az asztalon, a két karjára borulva. Győző birja a legjobban, ő ül a fotelben, a szeme ugyan le-lecsukódik, de hiú ábránd, hogy elvegyem tőle az egyik revolverét (kettő van neki, lőtt is velük az éjszaka a plafonba egyet-egyet), mert időnként dalra fakad, határozottan van stílusérzéke: „Csak egy nap a világ..." Aztán elérzékenyülten pislant körül: „Szél viszi messze a fellegeket, mögötte lángol az ég. Nyújtsd ide még egyszer kis kezedet, ki tudja látlak-e még." De végre ő is kigombolja a zöld bőrkabátot, lehúzza, megcsókolja az ujján az Árpádsávos karszalagot, s illendően elbúcsúzik tőlem, aki még mindig színjózan vagyok, pedig isten látja, megittam a részemet. Szervusz, édes Pikk, holnap beköltözöm, ereszd be reggel a testvéreket, a holmimmal. Ezt már itt is hagyom, neked adom, ha akarod. Most már horkol ő is. Kosár. Szép, fonott, fedeles gyékény kosár. Egy pár női cipő van benne, vastag talpú, erős túracipő. Egy vastag pulóver, szürke. Egy üvegben zsír, egy kis dobozban kockacukor. Egy csomag papírvatta, egy meleg bugyi. És egy tele gyógyszeres fiola, felirat nélkül, bizonyosan méreg. És a kosár fülén egy vörösesbarna folt. Ezt valahogy nem bírom el, nekiugrok Győzőnek, és életre rázom. Ha maga ideköltözik, nekem el kell mennem. Utóvégre nem lakhatom egyedül egy vadidegen férfival. Mit szól a vőlegényem, ha megtudja ? De ha nem bánja, idehívom a kis sógornőmet is, jó? Most látom, hogy nem is aludt igazán, mert tiszta józanul válaszol: Hozhatsz, kicsim, akit akarsz, csak rendes, hungarista nő legyen. Úriember vagyok s visszacsukja a szemét. •k Mondd, Pannikám, rendes, hungarista nő vagy te? érdeklődöm másnap reggel a Pannónia és a Sziget utca sarkán Pannitó), aki majdnem bőg, mert öt {tercet késtem. Mert akkor odaköltözhetsz te is, és lakhatunk együtt az oroszlán torkában. De inkább tigrisbe ojtott gödény. Hát — mondja Panni, miután végighallgatta az éjszaka történetét —, ezt jól elintézted. Nem csoda, ha öt percet késtél. •k Panni odaköltözik hát mint frontkatona szegény kis felesége — Korniss a Dunántúlon van a visszavonuló sereggel odaköltözik, mert csak legyünk együtt, hátha baj ér engem mégis, úgyis csak pár napig tart az egész, ahogy a londoni rádió harsogja: „A magyarországi nyilas bábkormánynak csak napjai vannak már." Nem volt pontos az információ, három hónapig éltünk Győzővel egy fedél alatt, s közben elpusztították a városunkat. Sokan lapultunk a lerogyó falak között, ahol a bennszorult gyilkosok még az utolsó percben is üvöltöttek örömükben, ha sikerült leütniük egy bujdosót, mielőtt az ő fejükre omlott volna az ég. Én is bujdosó vagyok, és ennek a műfajnak is jeles hagyományai vannak nemzetünk történetében. Szegénylegények a nádasban, betyárok az erdőben, kurucok a mocsarakban és főleg álruhás királyfiak minden népmesében . No de hol az Ecsedi-láp ? Amiben megtermett étel, ital, s a tekervényeiben bent veszett a hitvány üldöző? Hol a fekete táltosparipám, akinek csak a fülébe kell súgni, hogy repülj, Sólyom! s kivisz az égő erdőből, elhagyja a farkasokat, letesz az Üveghegyen túl. Mert, ami azt illeti, égő parazsat éppen adhatnék neki, s nem is csak reggelire, mint a mesében, hanem akár többször is egy nap, mert a bombázások után akad éppen elég. „Jön a felmentő sereg!" Tegnap elesett Alpár, Gátér, Félegyháza. Idáig rohantak? most állnak meg? A rádió üvölt: „Nagy megnyugvással vesszük tudomásul, hogy nálunk állomásozó vitéz német szövetségeseink a fővárosra és környékére összpontosítják erőiket. Az utolsó emberig védeni fogják leghűbb szövetségesük fővárosát, a gyönyörű Budapestet." A gyönyörű Budapest itt-ott már ki van lyuggatva, mert kezd sűrűsödni az angolszász bombázás, szép pettyes tőlük az ég, vígan berepülnek fényes nappal. Az oroszok nem bombáznak, Rátát nem hallani, ők viszont jönnek, mulatságos, de három felől, mint Dzsingisz kánék valaha. Néha már jól hallani az ágyúdörgést. „Dömhögnek" mondták Bajóton. Dömhögnek röhögünk Pannival, s akkor is, ha a rádió vészjelére: Sopron, Győr vigyázz, Bácska, Baja vigyázz! mindenki rohan a pincébe. Csöppet sem félünk a bombáktól, de annál jobban a pincétől Panni nyolc éve tanít ebben a kerületben, bármelyik bemenekülő idegen felismerheti, s őróla engem is. Már csak azért is rengeteget vagyunk az utcán, s azért is, hogy házon kívül legyünk. Jó időtöltés például a Pannónia utcából elsétálni a Váci utca legvégére, ahol egy nagyeszű kocsmáros jegy nélkül ad levest és főzeléket, majd visszasétálni, és sötétedésre érni „haza". Ha aztán egy ilyen hazaéréskor egy sötét ruhás, kalapos, ismeretlen férfi áll az ajtó előtt, az ember első gondolata, hogy kicsit fejbe üti, aztán kiviszi a lövésektől csattogó utcára, hisz nem látja senki de a szép tervet nem hajthatja végre, mert ebben a pillanatban érkezik Győző, fülig géppisztolyosan — a férfi megfordul, összeüti a bokáját: Kálnoky László miniszteri titkár, kitartás, éljen Szálasi! Korniss Irén kisasszony itt lakik? Hát Pista küldte, üzeni, hogy jól van Ottlikéknál van, él. Én most kezdek el reszketni, hogy bent ülünk a szobámban. - Úristen, majdnem leütöttem de hát olyan hekusformája volt úgy a sötétben, háttal... (Miért, hát hány hekust ütöttél már le, térj észre, ez mégsem Jókai-regény!) - Egy kis itókát kopog be Győző —, szervusz, titkár úr! A titkár úr, sajnos, gyomorbajos, nem ihat. Én iszom Győzővel, rám fér, s közben csodálattal nézem ezt a kis kék szemű, rózsaszín képű embert, akiről tudom, milyen jó költő, s aki nem hajlandó koccintani akárkivel, de ugyanakkor hirtelen rájövök, hogy kicsoda is ez a Győző, ez a vérben dúskáló állat, aki naponta eldicsekszik, hogy hány embert „nyírt ki" aznap, s mi mindent rabolt össze. Mert az üveget tálcán hozza, poharastul, a tálca a bal karján van, nem a kezében, és egyetlen csúsztató mozdulattal teszi az asztalra. Pincér, nem kétséges. Mikor legközelebb „rendezem" az iratait A. megbecstelenitett íróasztalán, találok egv fényképet. Ösz hajú, kövér ember ül egy „Bor Sör Pálinka" felírású ajtó előtt, valami kurta széken, mellette, az ajtófélfához dűlve, tálcával a karján, fehér kabátban. Győző. Nem lehetett első osztályú vendéglő. Az iratait pedig „rendeznem" kell, mert én látom el kitűnő nyilaspapírokkal a Műhelyt. * A Műhely... Ha háború van, eltűnik az anyag, még mielőtt szétbombáznák, felgyújtanák vagy elrabolnák. Eltűnik, először a gyufa, a tea, a cigaretta, hús és kenyér hirtelen csak jegyre kapható s arra is csak ritkán. Festék már régen csak vacak kapható, ruhaféle, cipő rossz, drága és kevés. De ki hinné, hogy a gomb is eltűnik ? Barta Éva barátnőm, a Keramikus, hazajön Párizsból 1940 nyarán, az utolsó pillanatban, mielőtt odaér a háború. Fekete Béla a férje, az meg festő. Éva odakint kezdett gombokat mintázni, szövetkeznek velem, nekifogunk hárman. Éva mintázza, Béla sokszorosítja, én festem a gombokat. Egy kis Henger utcai szuterént bériünk. Rövidesen fölfedez bennünket egy kedves és ügyes ügynök, BUiszk 10