Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Szántó Piroska: Életem megmentője: Adorján Manassé

Ismeretlen férfi áll az ajtó előtt úr, és a Műhely percek alatt nagyüzemmé válik. Éva és Béla lesz a tulajdonos, én s a Szocialista Művészcsoport éppen szabadlábon lévő tagjai a munkások. Munkások és tulajdonosok nagyszerűen mulatunk együtt, keresünk rendesen, és a műhely a polgári ellenállás egyik élvezetes központjává lesz. Ugyanis ide mindenki bejöhet: éppen szabadult kommunista, bécsi emigráns, ráérő festő — csak egy csorba bögrét tartson a kezében, amit javítani hoz. Vannak málészájúak, akik elfelejtik ezt a fontos szabályt, ezért hát egy külön polcon gyűjtjük az ocsmányabbnál ocsmányabb giccseket, s ha idegen téved be, Éva műértően forgatni kezdi az egyiket, nézegeti — ugyan hogy lehetne régi szépségét restaurálni? A nagy világvevő rádió az égetőkemence mögött lapul, s Béla nem szűnik nyomatékosan figyelmeztetni alkalmazottait: — Legalább akkor zárja el valamelyik marha, ha megint bejön a rendőr melegedni. Most is a farkára kellett lépnem Tóbiásnak, hogy ugasson, míg gyorsan elzárom Moszkvát. Pedig a rádiónak állandóan szólni kell, Béla ül, jegyez, s ha London bemondja, hogy ma elesett Köböl, holnap már kitűnő iratok készülnek a köböli jegyző, pap, szolgabíró aláírásával és pecsétjével. Most, 1944 október végén gomb helyett ezt gyártja a műhely, óriási műgonddal és élvezettel. Éva a pecsétek modelljét mintázza agyagba — cserélhető dátummal! Béla és a festők nagyokat köpnek a kemencén kiszárított tintás üvegekbe, ezzel s egy kevés rozsdával (Béla egyenesen termeli a rozsdát e célra) adják meg az aláírások patináját. Van olyan irat, amire Tóbiást, a műhely daxliját ültetjük, hadd kopjon kicsit. Igen, aki bejön a műhelybe, s szüksége van valódi hamis iratokra, az kap. Aki gazdag, fizet érte. Éva számolatlanul gyűri be egy fiókba a pénzt, s ugyancsak számolatlanul ad belőle annak, akinek szüksége van rá. Például nekem. Győző új lendületet ad az iratgyártásnak. Hanyag, mint egy gróf, széthajigál mindent, ládaszámra állnak A. lakásában a géppisztolyba való golyószalagok, töltények, páncélöklök, s egyszer azon kapom Pannit, hogy letörölgeti a szépen egymásra rakott kézigránátokat. — Éjjel volt egy kis bombázás, csupa vakolat lett minden. — Legalább kibiztosítottad ? — érdeklődöm. Vihetnénk is belőle, de nagyon súlyos dolgok ezek, egyelőre az a fő, hogy az iratokat is szanaszét hagyja, az íróasztalon halomba áll a nyilas pártigazolvány, szabadságlevél, kórházi elbocsátólevél, nyílt parancs. Annyit viszünk belőle, amennyit merünk, s amennyi a kabátbélésünk alá befér. * Hiszen, ha egész nap a Műhelyben lehetnénk! Meleg is van, s hasznomat is vennék, de igazán nem látnak szívesen itt sem, egy csöppet sem, és igazuk van. Tőlem félni kell, lebuktathatom az egész mindenséget. Maradnak hát a halni készülő Budapest hideg utcái, ahol Pannival összefogódzva járunkjárunk egész nap. Egy szép, ajándéknapsütéses délutánon, két óra tájban, mégis egyedül sétálok a budai Duna-parton, Panni kiment Szentendrére krumpliért, a HÉV még jár, de hogy hozza be egyedül, azt csak a jó isten tudja, oda aztán igazán nem mehetek vele, ott minden kutya ismer. De szép ez a város, de kár a németeknek! Innen, a Vár alól látom a csillogó Dunát, ahogy kedvesen kanyarodik az Országháznál, a Margit-híd sárgán ragyog a tejeskék novemberi ég alatt, és mi az, megőrültem? Lassan, hangtalanul kettéválik, s parányi hangyák potyognak a sima kék vízbe, csúszik lefelé egy aranysárga skatulya, a másik villamos majdnem utoléri, aztán az fennmarad. . .A robbanás hangja csak ezután ér hozzám, egy pillanatra megszédülök, s megkapaszkodom egy gesztenyefába, majdnem elestem, érdekes. Hogy kerülök a Lánchídra, nem tudom. De ott rohanok Pest felé, óriási tömeg rohan velem, szemben pedig ugyanilyen tömeg rohan Pestről Buda felé, mindenki arcán szakad a könny, s mindenki üvölt, az egész Lánchíd egyetlen üvöltő zokogás, s hirtelen megérzem, hogy én is üvöltök, s az én könnyem is csak úgy szakad. Panninak azzal a villamossal kellett mennie a szentendrei HÉV-hez. Este hatkor tudom meg, hogy a villamos elment az orra elől, mérges is volt, mert bosszantotta, hogy csak későbbi HÉV-vel mehet ki. De kiment. Hozott egy zsákkrumplit. Pestről Budára egy darabig komp jár, a Rudolf térről indul, s a Bem téren köt ki, állandóan zsúfolt. Most már erősen őszül, óriási fekete felhők alatt megy a szánalmas kis úszó deszkaalkotmány, valahogy már semmi sem szilárd, az emberek úgy ugornak partra, mintha menekülnének, menekülnek is, csak nincs hová, a gyűrű szűkül a város körül. Győző és társai azonban változatlan lelkesedéssel foglalkoznak napközben rablással — óriási teherautók jönnek a házhoz, megpakolva bútorral, ágyneművel, kofferekkel — s este gyilkolással. Nekünk hűségesen beszámol mindkét tevékenységéről, s irántunk való tiszteletét furcsa módon nem csökkenti, hogy lehordom, amiért ilyesmit művel, és nem fogadok el semmit, hiába kínálja egyre buzgóbban a zsákmányt: — Egy szép meleg bundát válassz hát, Pikk! Ilyen csak egy gazdag zsidóasszonyé lehetett. A Székházból hoztam. — Ugyan, eredj már, mit gondolsz, ki vggyok én, nem fogadhatok el ilyesmit idegen férfitól. Vagy néha este: — Pannika, Pikk, hoztam egy darab finom marhahúst, csináljátok meg vacsorára, hívjuk a Mucit is. Aztán, ugye, kimosod a karszalagomat, csupa vér lett, az a piszok zsidólány, akit kivittem a Svábhegyre, összevérezte, belém kapaszkodott, úgy kellett keresztüllőnöm közelről. Ne nézz így rám, édes Pikk, holnap szeminárium lesz itt, a lakáson, gyere be te is, majd megtudod, hogy ez igenis kell, ők a belső ellenség. Nyilas szeminárium? Sose voltam nagy híve az elméleti tudásnak, amit nekünk kellett tudni, azt is nagy nehezen tanultam meg, jobban szerettem én házagitációra járni, röpcsiket szórni vagy akár síneket robbantani, — mi vagyok én, politikus ? Nem, csak kommunista. De ezt a szemináriumot megnézem. Másnap délután nyolc-tíz fiatalember jön. Kézigránátok az övükben, géppisztoly a hasukon. A szöveg, amit Győző előad, kevéssé meggyőző. „Csodafegyver. A zsidóké lesz minden, ha nem irtjuk ki őket. Belső ellenség. Nem habozunk, állunk, mint maroknyi erős bástya nagy szövetségesünk, Hitler és birodalma mellett. Ezek nem az elnyomó Habsburgok (úgy mondja: Hasburgok), de kár is erről beszélni, itt a zászlónk, ebben minden benne van. Testvéreim, olvassátok a >>Harc'i-ot." A szeminárium kedélyes poharazgatásba torkollik, majd lőgyakorlattá fajul. Szép, íves, sorozatos golyónyomok tarkázzák a mennyezetet. Mégiscsak neveletlenség A. szép könyvtárát így összedisznózni, csupa vakolatpor, majd holnap letörölgetem. A „Harc"-ra valaki rátette a poharát, karikát hagyott rajta a demizson is. Vesztemre kinyitom. Karikatúra a címlapján. „Miről ismered meg a Zsidót ?" Az egyes testrészek mellett, a margón nyü: Kampóorr. Dögkeselyű szem. Horpadt mell. Ökörtérd. A szöveg nagyjából a Stürmer tükörfordítása, ahogy a cím is az. De ami a legiszonyúbb, verset is találok benne, egy nagy magyar költő versét, akit nagyon szerettem, és mindig tiszteltem. A vers jól megcsinált ocsmány propaganda. Most már minden mindegy. És ha leszakad a karom vagy a szatyrom füle, s az egész mindenség kiszóródik, vagy mellettem esik le egy égő repesz és felrobbanok, akkor is viszek fegyvert és muníciót a Műhelybe. * December elején iratokkal telebélelt kabátban, lőszerrel megrakott szatyorral a Műhelybe igyekszünk, s eláll a szavunk. Az ajtón óriási csomagolópapír, rajta Bélához méltó szöveg: BEVONULÁS MI AT XÁRVA Azért szólhattak volna, így hirtelen elszakadt minden szál. Ha a Műhely nincs, csakugyan zárul a gyűrű a város körül. Éváék nyilván az utolsó szabad vonalon lógtak ki. Vagy csak elbújtak? (Befejezése a következő számban) 11 »