Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Mezei András: Stühmer, Stühmer, jaj de jó!

rancsolja, hogy: tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű le­hess . .. A hörgő, bugyborékoló hangok, melyek az öreg szájából jöttek, lökésekben harákoltak, krákogó szisszenésekkel, mind erősebben. Mintha egy vízvezeték önmagából akarna kifordulni. Mintha egy nyitott rézcsapon keresztül a cső­rendszer törmeléke zuhogna ki­felé. A fiú nem mert fölnézni az anyjára. Állt engedelmesen, jám­boran, úgy, ahogy mindig min­den helyzetben elvárták tőle. Az öntöttvas vasaló, melyet Sámuel Ignác faszénnel megpakolva len­getett mindig a gangon, most ott suhogott fölötte. Zihálás, tüzes csík. Mit akarhat az Isten? Mi lengeti a ziháló pillanatokat úgy, mintha vasalóból szikrák repül­nének? Sámuel Ignác ingujjban lóbálja a nehéz vasat a legfelső emeleten, de egyszer csak mintha elrepülne vasalóstul, a foltozósza­bó egybeolvadva a Vasvári Pál utcai ház kéménye fölött a piros alkonyattal. A lengés megállt. Csönd lett. A kéz súlya nehezebbé vált. Az áldás. A hörgő, sziszegő csőhan­gok is elúsztak a fölsértett csönd­ben. Sámuel Ignác istene a nyi­tott rézcsapot mintha lassan for­gatva zárta volna el. Ügy ült az öregember, pokrócba csavarva a fiú mögött, hátát a kéménynek támasztva, mint aki most végren­delkezett. A fiú hallotta még az ernyedt kar visszazuhanását, ahogy kilépett. Mama sírt. Ő pe­dig vitte a kulacsot és az áldást a fején. Vitte a letakart hazugsá­got a szívében, mintha volna egy ötödik kamra, melyben lepecsétel­ve ott van az igazság. JELlindultak ketten visszafelé a lépcsőn a batyukkal. A kulacs­ban meglöttyent némi ivóvíz. „Idd csak meg, fiam" — hárítot­ta el az anyja, de mintha félt vol­na tőle, homályos, fagyos és fé­mes lett a bőre a bádog érinté­sére. A fiú az arcához szorította a kulacsot. Jó hideg volt. Vatta­féle hevert a lába előtt a sárga do­lomitkockás udvaron. Vastag, nagy, szürke vászonkabát válla szakadt ki. A fiú csak most vette észre, amikor majdnem belebot­lott, hogy emberi váll hever a szürke vattában, melyen már át­szivárgott a vér a hóba. A váll­hoz tartozó test pedig úgy, ahogy keresztülszaladt volna az udva­ron, elnyúlva hevert a roham irá­nyát mutatva, tetőtől talpig vastag vattaruhában. A fiú szédülésfélét érzett, de mintha lehajolt volna, hogy megtegye azt, amit csak utólag képzelt, amikor magához tért, mert legalább képzeletben szerette volna a helyére illeszteni a kiszakadt válldarabot. Most már észrevette a kulacsot. A katoná­ét. Jól összekarcolt, de hasasabb kulacs volt. Félig filcborításban. A kupakja is be volt öltöztetve. A fiú úgy vette fel, hogy ne lássa a halottat. Kinyitotta, mintha azt várná, hogy legyen benne valami, amitől elmúlik a pinceérzés. Kéz ragadta meg. Az anyja igyekezett elvenni tőle a kula­csot. Vadul rántotta ki a marko­lásból, de maga se értette mért csempészte oda a halott katona mellé a magáét. Mintha csere lett volna. Mintha megszabadult vol­na a régitől. Mért hitte azt még sokáig, hogy az az övé, ha az új kulacsból ivott ? Mért viselte úgy, hogy lépés közben verje az okia­lát? Mért járt hosszú léptekkel, mintha az is hozzá tartozna, de így legalább nem félt, ha látta a halottakat kiterítve a járdán sa­roktól sarokig. Ha nallotta: kis­fiú, lőnek Budáról."A Duna-par­ton állt a kulaccsal az oldalán. „Hé, te, srác! Van vized?" Jól hallja-e, hogy szólítják ? Katona­köpeny indult a havon. Ügy vált el a sárga telefonfülkétől, mintha egy ajtó indult volna meg saját lábán. Üres ajtó. A Keret. Az üveg emléke. Tükröződés. De közel­ről ismét katonaköpeny. Idegen gyerek. Vékony madárarc. Elálló fülek. Fekete, ijedt szempár. — Mit akarsz ? — Van vized ? — Vizem? — A fiú jobb keze az oldalán függő kulacsra tévedt. Szomjas vagyok — mondta az száraz csőhangon. Ügy álltak egymással szemben, mintha valamiben egyformák volnának, holott a fiú szőke volt, a másik meg fekete. A kék szem a barnát tükrözte, a barna a kéket, és most mintha megállt volna a háború egy ágyúdörgésben. A fiú leakasztotta a vízzel telt nehéz kulacsot. Nem adta ki. Kezéből itatta a másikat. Fogta, emelte, túl ne csorduljon kétoldalt a friss, fagyos víz. Bal kezével a gyerek fejét tartotta hátulról, meg ne szédüljön, hanyatt ne essen, ahogy hátrahajlik az ivásban. Gyapjas hajcsomót érzett a te­nyere alatt. Elvette a kulacsot a gyerek szájától. Belemarkolt a nyirkos göndörségbe és ellökte, nehogy azt higgye róla, hogy bo­lond: az áldás a pincében ma­radt. A katonaköpeny hajtókás oldalzsebében mintha megmoz­dult volna valami. Kopasz, csú­nyácska madárfiókát látott a fiú, de kézfej volt. Lötyögős, sárgult bőröcskében vékonyka csontok nyütak ki lassan, egy töret alak­talan, tiszta nyers étcsokoládét mutatva, nyújtva, kínálva: Fiú, fosztják a Stühmert! - Stühmer, Stühmer, jaj de jó! Szaladt egy katonaköpeny és egy kulacs a kiégett, füstölgő há­zak között, ki-kikerülve egy-egy elesett katonát, lótetemet, szétlőtt tankot és ágyúroncsot. v V alami zizegni kezdett, mint­ha nem is hópelyhek, hanem zör­gő, csillogó sztaniolpapír-darab­kák hullanának a szürke felhőkből. Talán a kulcs. Kösz mondta a fiú, a zsebe mélyén marokra fogva a la­káskulcsot, ismét futásnak eredt. Bírod még? A katonaka­bát imbolyogva követte, holott ő tudta, hol van a Stühmer. A le­heletfoszlányok olyanok voltak fölötte, mintha fehér rongyokat lobogtatna, hogy megadja magát. Szúr az oldalam mondta az idegen gyerek, és leült előre­görnyedve egy szétlőtt kirakatba. Feje fölött leszakadt utcatáblát zörgetett a szél, de nem ez volt a zizegés, amit futás közben hal­lott. A zsebe mélyén összemarkol­ta a kulcscsomót. Mi lehet ez? Semmi nem volt közel és távol, amiből a különös hangocskák jö­hetnének, melyek azonban rög­tön megszűnnek, ha megtorpan. Most vette észre, hogy az idegen gyerek tarkóján rózsaszínű ko­paszság húzódik, s mintha jég­hártya borítaná a sebet, úgy csil­log rajta az új bőr. — Harcoltál ? Az idegen gyerek megrázta a fejét, de nem emelte föl, nem né­zett a fiú szemébe. Akkor moz­dult csak, amikor a romos és üsz­kös kirakat mélyéből zörgések hallatszottak. Nyikorgás, üveg­cserepek csörgése. Vasajtó dörre­nése. Fülvédős, borostás arcú fér­fi jött elő a sötétségből, világos télikabátban. Megállt, gyanakvó­an nézte a katonaköpenyben ülő gyereket, majd mintha minden­ről megfeledkezett volna, egy má­sik, egy ugyanolyan világos és halszálkás télikabátba igyekezett belebújni, mint amit viselt. — Meglőttek ? — kérdezte a fiú a gyereket, mikor a télikabátos ember duplán begombolta magát. - Ki vagy te ? — Válasz helyett azonban a csokoládérögöt kotor­ta ki a zsebéből. — Akarod ? — Szóval hazudtál?! Most nézett föl és a rózsaszínű forradás helyett barna szempár csillogott kocsonyás rémületben. — Cukrozott narancshéj is van a Stühmerben, esküszöm! — Vezess! A leheletcsomók, mintha tépé­sek volnának, ismét zizegést hoz­tak a futással. Orosz katonák ágyút vontattak. Akkora fiú lépett mellettük karddal az oldalán, mint amekkorák ők voltak. Visz­szanézett. A kard hüvelye a ha­vat karistolta. Ha akarná, le is ka­szabolhatná őket. Az apró lovacs­kák azonban eltakarták előlük. Igazi szattyánbőr csizma volt raj­ta. Katonaköpeny arany váll-la­pokkal. Kozáksapka prémmel és bársonybetéttel. Magányos ma­gyar ló lépett utánuk kötőféken. Nyakában széles, rózsaszínű sza­lagon egy vekkeróra himbálózott. Tankok, tüzérségi lövegek, lég­elhárító ágyúk, aknavetők. A ku­lacs a fiú oldalát verte. Vele volt, mint a zizegés, ami egészen a Stühmerig kísérte ismét, és el­tűnt, hogy leálltak. Itt vagvunk? Itt. A Stühmer Csokoládégyár, mint egy háborús bűnös, akit épp most ráncigáltak ki búvóhelyéről, ijedtségtől szürkén állt, beszorít­va a Szentkirályi utcai házak kö­zé. Orosz katonák igyekeztek fé­ken tartani a tömeget, de a ház kapui már ki voltak szaggatva. Az ablakvédők letépve lengtek. Dobtáras géppisztolyát fél kézzel magasba tartva adta le az első so­rozatot a sarkon egy orosz kato­na, mint aki másodszorra már nem a levegőbe lő. A fosztogatók mozdulatlanná merevedtek a vöd­rökkel, zsákokkal, huszonöt kilós nyers csokoládétömbökkel. Az idegen gyerek a pinceab­lakra mutatott. — Le mersz ugrani? A fiú bedugta homlokát a rács közé. Kétoldalt megérintette ha­lántékát a jeges vas. Kiskorában ijesztettek rá így a gang rácsai, mikor beszorult a feje, és ösz­szeszaladt az első emelet. Most azonban a ricsaj inkább lökte, ta­szította. Szédült. A kulacs a rács­hoz ütődött, de nem horpadt be. Felsőtestével is belülre fordult. Kapaszkodva vonta maga után a lábát. Kívülről tele volt a rács fe­jekkel. A fiú függeszkedett. Sze­rette volna látni az idegen gyere­ket, mielőtt a mélybe zuhan. A pincébe, oda, ahonnan az áldás­sal jött fel, de zuhanás közben is jól hallotta a zizegő hangot, mely a kulacsból jött. Mintha a megfa­gyott ivóvíz jégdarabkái küldtek volna különös morzejeleket. A fiú nem állt fel. Ügy maradt, aho­gyan négykézláb belezuhant a pu­ha, süppedő halomba. Tűrte a reá zuhanó testek ütéseit. Rengeteg mogyorótörmelékkel kevert kris­tálycukor az orrában, a szájában, a szemében. Még a fülébe is bele­ragadt, csomósodott. Karjai ka­száltak mint a kotrók. Tenyerei, mint egy gép lapátjai: etették, etették, etették... 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom