Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Rényi Péter: Emlékezni — de minek?

Csigó László reprodukciója RÉNYI PÉTER EMLÉKEK TANULSÁG NÉLKÜL A lélektannal és a kommunikációval foglalkozó tudományok kutatják a közlésmechanizmusokat, azok sajátosságait. Azt is elemzik, milyen szerepe van az emberi kapcsolatokban annak, hogy elmondjuk egymásnak élményeinket. De mintha ritkábban esne szó arról, hogy az elbeszélőkedv az egyik legnagyobb emberi szenvedély is. Méghozzá olyan szenvedély, amelyre hasonló ismérvek érvényesek, mint más szenvedélyekre. Van, akiből teljesen hiányzik a közlésvágy, van természetes szintje, és van aberrált, túltengő formája; lehet jó örömök forrása, és fokozódhat amolyan narkomániává, kóros szokássá. Mindenki ismer olyanokat, akik nem tudnak betelni élményeik elmondásával, megszállottan és megállíthatatlanul mesélnek. Mindez arról jut eszembe, hogy — a főváros felszabadulásának kerek évfordulója lévén — vállaltam, elmondok néhányat a háború és a fasizmus végnapjaiban velem megtörténtekből. Azt magától értetődőnek tartottam mindig, hogy újságíróként szerzett személyes tapasztalataimat és reflexióimat megírjam; erre a szakma és konkrét megbízatásaim köteleztek. S hogy itt-ott belefűztem korábbi emlékeket is, viszonyítási pontként, reakcióim magyarázataként, arra is volt elfogadható indok. De csak úgy önmagáért leírjam, mit éltem át valamikor? Őrizkedtem háborús emlékeimtől is közel harmincöt évig. Ha most mégis megkísérlem, van-e rá más magyarázat, minthogy rajtam is eluralkodott a mesélőfecsegő szenvedély, s hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek? Minek felidézni ezeket az emlékeket? Talán azért, hogy a fiatalok sajnáljanak bennünket: min estünk át? Netán tiszteljenek érte, vagy legalábbis elnézőbben kezeljenek? Vagy talán azért, hogy imitt-amott beleapplikáljunk egy-egy történetet, amelyből kitűnik, azért tettünk is valamit, mintegy példának állítva magunkat? Csakhogy miféle példa az, amelyet évtizedekig magunk is az emlékezet padlásán hagytunk porosodni? Történelmi tapasztalatátadásról is beszélünk, arról, hogy afasizmus ismerete, pláne személyes hitelű emlékek alapján, mintegy felvértezi a mai generációt. Dehát a nyilasok öldöklő tobzódása Budapesten mivel volna összevethető, amire egy fiatalt ma és itt fel kellene készíteni? Melyek lehetnének azok a tanulságok, amelyeket a mára érvényesíteni lehetne elméleti absztrahálások vagy történelemírói analízisek nélkül, egyszerűen az élmény erejével? Nem keresek kibúvókat, inkább vállalom. Legfeljebb azt teszem hozzá: volt né-19