Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Mezei András: Stühmer, Stühmer, jaj de jó!

MEZEI ANDRÁS STÜHMER, STÜHMER, JAJ DE JÓ! A X JL fiú nem hitte volna, hogy életében bejut a Stühmer Csokoládégyárba, mert azt se hitte, hogy bejut az életbe, melynek mondhatni a peremén állott, ott egyensúlyozott. És ha most előrezuhan, arccal a hordágyra esik, melyen ott fekszik a sebesült katona, ha kulacsostul zuhan a biztos halálba, majd hallhatja még a lövést, mielőtt elsötétül az óvóhely. A puskagolyó kioltja a gyertyalángokat, a mécseseket. Az olajban sercegő madzagok égő világosságait is elcsippenti, mintha a mama két ujja kegyelmezne neki. A bádogkulacs a földre zuhan, és mire kibugyog belőle mind az ivóvíz, őt már le is emelték a hordágyon nyögő sebesültről, akit visznek tovább visszavonulóban. Nyomukban az oroszok, talán már meg is érkeznek, mire az anyja magához tér az ájulásból. A szegény mama. Pont akkor veszíti el őt, amikor fölöttük átmegy a front. Pedig jót akart mondja egy hang a halála után —, vizet akart adni a sebesültnek. Vizet kért, kérem, én hallottam. Szigethy úr sir. Letakarja a télikabáttal. Anya ráveti magát... De ez mind nem történik meg, mert jönnek az oroszok. Nincs idő a lövésre. Nem zuhant előre. Megbotlott a hordágyban. A sebesült felordított. A fiú semmit se szólhatott volna, ha valóban beléeresztenek egy golyót. Ha a rászögezett puska eldördül. Hát hogy is gondolhatta volna, hogy bejut a Stühmer Csokoládégyárba, amikor az életbe is csak aligalig jutott be a kegyelem által. Nem akart rosszat, de túl gyorsan ugrott a vízzel. Az igyekezet miatt veszíthette el az egyensúlyát. A fiú nem mozdult. Úgy állt, ahogy az anyja megragadta a két vállát: nem zuhant előre. A gyertyalángok vízszintesen lobogtak a huzatban a távozók után, mintha sikoltanának, holott talán a legjelentéktelenebb pillanatban jelent meg az első orosz katona a vészátjáróban, akkor amikor senki nem figyelt oda, mert előrenyúlva lobogtak mind a mécsesek a visszavonulók nyomában. A halál pereme eltolódott a Klauzál tér felé. Valami eltűnt a pincéből, bár a fiú érezte, hogy nem tűnhetett el. M ost vette észre: a kéménynek vetett háttal ott ül Náci bácsi, az öreg szabó. A feleségét akkor vesztette el, amikor egy német vadászgép mélyrepülésben géppuskázta végig a Wesselényi utcát. Isten felé tekintve, karonfogva ment el. Fiát a Dunába lőtték. Unokája eltűnt, de Náci bácsi hálát adott az Istennek, hogy megszánta az ő népét. Úgy ült az öregember, mint ki soha nem akar följutni a világosságra. Szakállából penészes zöld fény szivárgott. „Gyere ide, hadd áldjalak meg." A fiú nem akart menni. Reszketés ujjak babráltak a fején. „Isten megmentett téged az utolsó pillanatban." —• Az öregember a bűnökről beszélt. A megtérésről és a belenyugvásról. A fiú lehunyta a szemét a reszketős kéz alatt, s mint egy burában, állt a lelki erőszakban, amit az öregember rákényszerített. Hideg remegés járta át most is, mint valamikor az iskolában, amikor meztelenül kellett beállnia a mérőléc alá, hagyni, hogy a fejére engedjék a hideg fémlapot, s várni, amíg az iskolaorvos azt mondja, hogy „kiléphetsz, fiam". A fiú megpróbált nem odafigyelni. A kulacsot nézte, amely még mindig a földön hevert, nyitott szájjal, mint a halottak. Ha ott feküdne a kulacs mellett ő maga is — gondolta —, mit mondana az öreg? Azt, hogy Isten akarata volt? Az áldás alatt is úgy állt, ahogy mindig is: igyekezett megfelelni a követelményeknek. De most nem „ugrott", nem futott túl, most csak látszólag engedte át magát az idegen erőnek, ami ugyanúgy igényt tartott rá, mint az előbbi. „Te jót tettél" mondta az öreg —„ vizet adtál a sebesültnek, pedig az nem adott volna neked, csak halált". A mama szeme tele lett könnyel. A fiú azonban tudta, hogy ő nem jóságból ugrott a kulaccsal. Ravaszság is volt ebben, nehogy haragra gerjedjenek az utolsó pillanatban. Később is mindig emlékezett az áldás alatti várakozásra, hogy egyszer beszélni fog majd valaki arról az érzésről, amit nem tud kivetni magából. De mért állt az áldás alatt? „Az átkozott kulacs!" — mondta az anyja, amikor a fiú fölemelte a piszokból. Megtörölte. A kupakot ismét a kulacs szájára csavarta. Jó kis kulacs. Ha volna derékszíja, az oldalához erősítené. Szeretett kulacsból inni. Ha apa él, és hazajön valahonnan, ha anyával ismét együtt élnének, és együtt ülnének újra az asztalnál, megkérné apát, hogy kulacsból ihasson. Náci bácsi szájából olyan hangok jöttek ki, mint a konyhacsapból, amikor a vizet elzárják a fővezetékben. Pattogó buborékokban tört ki a köhögés a fagyott pokrócokba csavart öregemberből. A fiú az anyjára nézett, hogy talán már abbahagyhatná, kiléphetne a kéz alól, melynek mind az öt ujjából mintha penészes, nedves fény csorgott volna rá, de az anyja még nem intett, pedig a pince kiüresedett. Odafönt reggel volt. Zsivajgás. Lárma. Veszekedések hallatszottak le a pincébe. A szabászasztal is egész biztosan épségben volt odafönt a nagyollóval, a vonalzóval és a zsírkrétával. De Sámuel Ignácot anya hasonlónak érezhette Deutsch nagyapához, ezért nem intett. Anya beleképzelte magát az Istenbe, aki azt pa-17