Budapest, 1980. (18. évfolyam)

11. szám november - Bajomi Lázár Endre: A francia Budapest

A FRANCIA BUDAPEST szállónak, ahol Deák meg Kemény lakott, egy Marchal nevű francia volt a tulajdonosa. (Mellesleg: volt a Váczi körúton egy Hőtel de Paris is.) Ugyancsak franciáé, egy Duchange nevű szakácsé volt az Európa Hotel (a későbbi főkapitányság). A Kávéforrás tulajdonosa pedig egy Legrand nevű francia volt. Németh István tanár szakdolgozata — Les colonies franfaises de Hongrie, Szeged, 1936 — szerint több jeles francia — Lamotte városatya, Leblanc főtisztviselő, Gautier pénzügyőr stb. — élt a fővárosban. Persze az igazi kiválóságok az olyanok voltak, mint a francia eredetű Trefort Ágoston akinek a nagyapja Belgiumból jött ide; Degré Alajos, akinek orvos apja a forradalmi emigrációval érkezett Magyarországra. Ilyen emigráns volt Prielle Kornélia nagyapja is. A francia import legkelendőbb „áruja" a feleség volt: francia nőt vett feleségül többek közt Apor István báró. Barabás Miklós felesége, Suzanne Bois de Chesne egyúttal a Szegedy-Maszákok őse is! Jékelfalussy Mihály a 18. század elején egy bizonyos Marie Dujardint vett el, s tőlük származik egy sereg Szinyei-Merse, Berzeviczy, Hindy, Csáky stb. Nemeskéri Kiss Miklós Mathilde Lecharron révén jutott jelentős szerephez a francia közéletben, míg Türr István Adeline Bonaparte oldalán csinált karriert. Sztáray Imre gróf francia bárónőt vett el, s őse lett egy sor Sztáraynak, Zichynek meg Apponyinak. Francia volt Madarász Viktor és Rippl-Rónai neje is. Persze a francia férfiak közül is akad említésre méltó név: például Joseph de Ghequier, aki 1795-ben a királyi kancellária jegyzőjeként dolgozott Budán; Franfois Halouziére pedig a Királyi Kamara titkára volt 1794-ben. Még korábban, Buda visszafoglalásánál esett el Pierre-Ernest Mercy őrnagy. ü J zzel elérkeztünk a katonákhoz! A nagy francia forradalom idején ezrével hoztak ide hadifoglyokat, többek közt dunai tutajokon, s a betegek százával pusztultak el. Később sokat őriztek a híres-hírhedt pesti Újépületben — a mai Szabadság tér helyén. A haladó szellemű magyarok örömmel üdvözölték őket. Szentmarjay •— akit később Martinoviccsal együtt lefejeztek — ölelgette őket, háromszínű kokárdát kért tőlük, amelyet csak akkor mutatott meg barátainak, ha letérdelve megcsókolták. 1794. augusztus 10-én, a köztársaság kikiáltásának második évfordulóján, a foglyok hazafias ünnepséget rendeztek börtönkaszárnyájukban és a Qa irát énekelték. 1848-ban néhány francia nevű tiszt — Abancourt, Driquet, Giron, d'Orsay, Querlonde, Souper — is harcolt a honvédekkel, de ők már Közép-Európában született hugenotta vagy más emigránsok sarjai voltak. Igazi franciák voltak viszont azok, akik Frédéric Laffitte nyelvmester felhívására légiót alakítottak, s október 3-án indultak harcba Pestről a Marseillaise-t énekelve. Mi lett velük ? Irányi, Chassin francia történészszel közösen írt művében (Historie politique de la Révolution de Hongrie) azt írja: „nem tudtunk a nyomára bukkanni e maroknyi vitéznek". A JL X. második világháború alatt körülbelül ezer francia hadifogoly menekült hozzánk. Megérkezésünk után általában a Fő utca 17. szám alatti követségükön kaptak eligazítást, mielőtt vidéki táborokba kerültek, vagy munkát vállaltak. Pesti tartózkodásukról, kalandjaikról sok érdekes részlet olvasható Godefroy képviselő és Barges tanár visszaemlékezéseiben, amelyek Ego sum gallicus captivus cimű könyvemben olvashatók. Paul Lemaire, egy másik évadé, most adta ki Szabadsághid című memoárját, amelyben szintén beszámol fővárosi élményeiről, Aladár utcai bujkálásáról. Jean-Edern Hallier, a mai francia irodalom botrányhős fenegyereke is megírta itteni gyermekkorát A népek ügye című önéletrajzi művében; ő még kisfiú volt az ostrom idején, amikor ezredes apjával, a francia katonai attaséval, a várbeli rezidenciájukban laktak. Egy bátor magyar mérnök, Petráss László, huszonnégy franciát bujtatott Irányi utcai orvosi müszergyárában. Amikor a szovjet csapatok felszabadították fővárosunk keleti negyedeit, Pierre Bertin mérnök és menekült fogoly, aki a Thököly út 17. számú ház III. emeletén lakott, kitette a trikolóros táblát a kapura, és konzuli irodát nyitott, majd csatlakozott a De Gaulle-bizottsághoz, amely előbb a Nemzeti Múzeumban, később pedig a Benczúr utcában működött. M indez felveti a politika kérdését is. A 18. században elég sok királypárti menekült került ide, de az egyszerű nyelvmesterek közül sokan rokonszenveztek hazájuk nagy újító megmozdulásával, olyannyira, hogy Mária-Terézia idején megtiltották a „gyanús" franciák nyelvtanítóskodását. Egy besúgó jelentéséből tudjuk, hogy 1792. február 22-én az Eder Mátyás-féle kávéházban, amelyet nemes ifjak, bürgerek és katonatisztek látogattak, egy Le Page nevű nyelvmester valóságos kiselőadást tartott a szabadság erényeiről, a francia nép forradalmáról. Gabelhof er, az Egyetemi Könyvtár igazgatója, aki „másodállásban" spicli volt, minden francia látogatóban jakobinust szimatolt. Gróf Fekete Jánost, a Voltaire-rel levelező, franciául verselő, dinasztiadöngető főurat is azzal vádolták, hogy francia ágenst rejtegetett. Korábban említettem, hogy francia importunk elsősorban „nőnemű" volt. Ám mégsem teljesen! Nemcsak feleségeket hoztunk be, hanem férjeket is. Például Teleki Emma, kinek szabadságszerető férje, a kitűnő De Gérando Ágost, pennájával küzdött a magyar haladásért. Ez a Teleki—De Gérando házasság a magyar—francia kapcsolatok egyik legfényesebb és — a leszármazottak révén — legmaradandóbb fejezete. Teleki Emma, mikor a kiegyezés után hazaköltözött, rendelkezésére bocsátotta Duna-parti házának szalonját annak a Louis Rogeard-nak, aki a hazánkba menekült két kommünár egyike volt, s aki gyújtó lendületű (persze részben politikai) előadásait — a történelem nem egyetlen paradox jelenségeként — a Tisza, Károlyi, Bethlen és Csáky családok cicomás grófnőinek tartotta 1874-től 1879-ig, miközben a Nádor utcában egy gazdag hentesnél lakott, és leckeadással is foglalkozott. Az állandóan itt-tartózkodó francia kiválóságokon kívül sokan látogattak hozzánk. Pédául Élisée Reclus, aki szintén Telekiék révén került kapcsolatba hazánkkal. A kiváló földrajztudóst, ámbár anarchista volt, Akadémiánk — ó hajdanvolt szép liberalizmus! — tagjai sorába választotta. Ugyancsak sokszor jött hozzánk Édouard Sayous, a kiváló történész, aki először még középiskolai tanárként 1868-ban járt Pesten, majd 1870-ben újra eljött, ezúttal mint a francia kormány „felderítője" (ki akarta puhatolni, hogyan „viszonyulnak" a magyarok a porosz—francia háborúhoz); őt az Akadémián kívül a Kisfaludy Társaság is beválasztotta. T JLöbbször szó volt már a nevelőkről. A nagy Széchenyit 1782-től 88-ig egy francia pap Antoine Poupar — nevelte, később pedig Barthelémy abbé. A felvilágosodás századában olyan nagy becsben tartották a francia nyelvet, hogy 1778-ban még Budán is nyomtattak francia nyelvkönyvet — latinul. A kiejtést magyarul tüntette fel a szerző (bi-22