Budapest, 1980. (18. évfolyam)

9. szám szeptember - Beke Kata: Várossirató

BEKE KATA Várossirató Egyik „most aztán mindent elintézek" napomon, a fogorvos és a fodrász között betérek egy kávéra, szendvicsre, cigarettára abba a körúti cukrászdába, amelyet azóta ismerek, amióta létezik. Szüleimmel, rokonaimmal is megfordultunk itt egy-egy családi program után; barátaimmal is szívesen találkoztunk ezen a csöndes, kedves helyen, ahol a törzsközönség munka után kávézgató, sörözgető fiatalokból, középkorúakból, no meg a képviselőfánkot és indiánereket áhítattal, ám mintegy mellékesen majszoló, kellemesen pletykálgató, középkorúnál korosabb nőkből állt. A sütemények nem változtak. Egyik asztalnál idősebb pár. Az asszony riadtan néz körül a krémese fölött. A másik asztalnál újságot olvasó, idős férfi. A harmadiknál én ülök, de már csak kávét rendelek, és azt is megbánom. A többi asztal kettő kivételével — üres. Az a kettő szorosan egymás mellé tolva, egy a társaság is: két puella publica — mondjuk így, talán kevesebben értik, hiszen Magyarországon, mint ismeretes, nincsen prostitúció - és a hozzájuk tartozó öthat férfi. Nem üzletfelek: üzlettársak. Olyan harsányan tárgyalják meg ügyeiket, mintha a saját konyhájukban volnának. Az egyik férfi rugóskést pattint az egyik nő felé. Röhögés. Kórusban. Ordító-hangosan. A pincérek egy méterre tőlük a pultot támasztják — ketten vannak, férfiak és a szemük se rebben. Egy idő múlva a hölgyek feltápászkodnak, mennek dolgozni az üzlet közepéről kiabálnak vissza, nem lehet nem tudni róla. Az idősebb pár egyre idegesebb. A férfiak tovább ordítoznak, röhögnek, hadonásznak a késsel, a pincér újabb söröket hoz. Marha! Melóznál, mi? csap egyikük a másikuk vállára. Az fölnyerít, mintha viccet hallott volna. Kihozzák a kávémat, azonnal kitizetem, gyorsan kiiszom, még rá sem gyújtok, kimegyek. Délután három ora van. Nem azért folytatom egy másik eszpresszó példájával, mintha bármi hozzáfűznivalóm is volna Váncsa István nevezetes cikkéhez (Dűljön össze ez a vendégfogadó: Élet és Irodalom, 1979. dec. 22). Az a vendégfogadó bizony összedőlt . . ., de most nem erről van szó. Arról van szó, hogy nagyvárosban élünk. És néha szeretnénk megpihenni egy télórára valahol, két elintéznivaló között. Vagy találkozni szeretnénk valamelyik ismerősünkkel, barátunkkal. Nem az estét együtt tölteni, nem vendégeskedni, amihez esetleg két óra közlekedés szükséges. Csak meghallgatni, elmesélni, odaadni azt a könyvet, csak kapcsolatban lenni egymással. Azt a másik eszpresszót több mint húsz éve szerettem meg. Szalmafonatú, koloniál székek, asztalkák; finom, nem hivalkodó, valóban belvárosi hangulat. A húszéves kislány zavartalanul eltölthetett itt egy órát a munkaidő és az esti egyetem között, olvashatott, verset írhatott egy szimpla és egy szóda mellett; találkozhatott a barátaival, lassan már csak itt, hiszen kellemes hely volt, és mindenhonnan elérhető. Aztán átalakították, megnagyobbították, de a hangulata megmaradt. Találkozzunk ott mondtam néhány hónapja valakinek. Már tíz éve nem láttam! Hát, megláttam. A kicsi, alacsony teremből eltűnt a körbefutó, odaillő, kárpitozott pad. Irdatlanul nagy asztalok egymáshoz zsúfolva, fantáziátlan csúnyaság, vastag füst, üvöltő zene, hullaszerű arcok a vibráló neonfényben. Menjünk innen! — álltam meg az asztal mellett, le sem ültem. Aztán továbbmentünk egy becsületes sörözőbe, becsületesnek semmiképpen nem mondható árakért; de ott legalább lehetett beszélgetni, még lélegzetet venni is lehetett, és nem úgy éreztem magam, mintha egy huszadrangú bordélyházban volnék már ahogyan azt egy falusi segédjegyző elképzelhette a századforduló táján. Gondolom, ilyesformának képzelhette el. Egy másvalakivel csak gyorsan meg akartunk beszélni valamit. Éppen a Szabó Ervin Könyvtárban fejezte be a napját, nem messze a munkahelyemtől. Míg latolgattuk, hol is találkozhatnánk, sorra elejtettük a közeli négy-nyolc lehetőséget; s aztán vagy húsz percet utaztunk elviselhető környezetért. A példákat nem folytatom, noha tudnám, bőségesen. De úgy gondolom: még többen, még jobban le fogunk szokni a lezüllött eszpreszszókról, és átengedjük őket többek között — a puellae publicaenek, még jobban beteljesítvén züllésüket. Máshol találkozunk majd, ha nagyritkán telik rá, vagy mégiscsak vendégeskedünk egymásnál, bár egykét órát közlekedve; ha már az emberi kapcsolatok fényűzéséről nem akarunk lemondani. És újra szegényebbek leszünk valamivel, ami a városi életforma természetes tartozéka volt. Leszokunk, mint ahogyan aluljárókban is csak akkor találkozunk már, ha elkerülhetetlen. Nemrég egy ismerős házaspártól igyekeztem hazafelé, metróval. A Batthyány-térről. Este tíz óra volt. A mozgólépcsőn egy — részeg ? kábult ? mindenesetre rogyadozó huszonéves csövest támogatott egy társa. Mellettük két tizenéves robogott le. Az automaták műanyag poharaival futballoztak, kiabáltak, végig a csarnokon, a peronon. És nem szólalt meg az Úr Hangja, mint amikor valaki véletlenül a biztonsági sávra lép a féltalpával. Nem szóltam rájuk sem én, sem más, noha sűrűn hallom mostanában, hogy ez az én dolgom volna. De nem kedvelem, ha meleg égtájakra küldenek, többen is vannak, erősebbek is nálam; no meg hivatalos felhatalmazásom és ebből fakadó tekintélyem sincsen. Vannak, akiknek van. De azok nincsenek itt. Épp akkoriban olvastam a Ludasban, Földes Péter krokijában ezt a teljesen mellékes mondatot a kroki egészen másról szólt —: „Az aluljáróban a csövesek kinevették, régimódinak tartották, hogy zakót hord és nyakkendőt." Mert már itt tartunk, kérem. Nálunk az aluljárókban csövesek vannak, és kész. Különben is: világjelenség. Megszoktuk. Megszoktuk ? Az emberi szervezet fertőző gócait felderítik, semlegesítik, kiiktatják. És a társadaloméit? Ki tudja, hány elhanyagolt, magányos, vagy egyszerűen csak ostoba és naiv kölyök sodródott közéjük kíváncsiságból, unalomból mert hiszen olyan vendégfogadó síncsen, neveztessék iflúsági klubnak, bárminek, ahová elmehet kettesben, többesben a tizenéves, és ahol üvöltő disco-zene és alkohol nélkül is a maga világában érezheti magát; ízlést formáló környezetben s ezt a környezetet fenntartó és megőrző, nem a prostitúcióból ami egyébként nincsen élő vendégfogadósokkal ? Tavasztól mindig el-elnézem a peremkerületi lakótelep bejárati lépcsőin bandázó fiatalokat. Nincsen az egész környéken semmi, ahová elmehetnének, csak egy röpke másfél év alatt kocsmává züllött eszpresszó. Az aluljárók eddig messze estek innen, az új metróvonal most közelebb hozta őket. Szeretném, ha ezen a nyáron is a lépcsők körül bandáznának. Hány milliárdba kerültek ezek az infrastrukturális beruházások? Azért épültek, hogy itt növekedjék az alvilág utánpótlása ? Hogy mi, akik arra használjuk azokat, amire valók, örüljünk, hogy még csak zavarnak, de nem vernek meg, nem fosztanak ki ? Feltétlenül meg kell várni, míg odáig züllenek, amire már van paragrafus ? Vagy amíg csak alkoholistává. kábítószeressé, roncsolt ídegzetüvé valnak, kölyökfejjel ? Amikor a Déli pályaudvar elkészült, mindig gyönyörködtem benne, ha arra jártam. Azóta lassan belefullad a mocsokba. Az új metróvonalat, átadása után egy héttel magam is „átvettem", szokásom szerint, mint a magyar nép általam kormányzott egy tízmilliomod része. Kimentem a végállomásig, elnéztem a szokatlanul szép, a fantasztikus regények hangulatát idéző — vasútállomást-metróvégállomást-repülőtéri utat egy lélegzettel összefogó — épületet. Aztán megálltam az üvegfolyosón, és elnéztem a budai hegyek vonaláig. De szép lesz, ha készen lesz figyeltem az odalenn aszfaltozó munkásokat. Aztán a lábam elé néztem, a gumiszőnyegre. Csikkek, szemét, mindenütt, vastagon. Megszoktuk mint az összedűlt vendégfogadót, mint a csöveseket az aluljárókban, mivel az értelmes rend is megszokható , hogy a metróban nem szabad dohányozni. Nem is teszi senki. De onnan kilépve automatikusan rágyújt a dohányos. Szemétgyűjtőt, hamutartót sehol sem láttam. Bizonyára lesznek majd, de addig ... és aztán jönnek a zugárusok, az ittafiiinomszotyi! — üvöltések és a vele járó szeméttenger, a konkurrenciaverekedések és késelések az emezt meg amazt árulók között, mint a Keletiben állítólag azt is megszoktuk —, aztán jönnek a csövesek. Belakják. Be fogják lakni. Miért ne laknák be éppen ezt? Nagyon keserű lettem. És újra elfogott a nosztalgia a szülővárosom után. Szép város volt, kopottan is. Volt egyeteme, nem is egy. Színháza, nem is egy. Még Nemzeti Színháza is volt. Volt Kossuth Lajos utcája, és akkor kezdődött igazán a tavasz, amikor ott sétáltunk vasárnap délelőtt és ibolyát árultak a sarkon azon a Kossuth Lajos utcán sétálni is lehetett. Nem volt Hiltonja, Intercontinentalja, Remy Martin bárja, Grill Internacionálja erről sose tudom, milyen nyelven van —; hot dog-ot és pizzát sem árultak benne. De voltak kedves, barátságos eszpreszszói sőt, édesapámtól úgy hallottam: valamikor még kávéházai is — ahol beszélgetni lehetett. Nem volt metrója, aluljárói, de csövesei sem voltak. Bizonyára volt alvilága is, de elbújt. Város volt. Belátható, éppen még érzékelhető méretű nem egy agyrém, egy mesterségesen felduzzasztott vízfej, ahol az ország lakosságának húsz százaléka él. Sose felejtem el, mindig honvágyam lesz utána. Budapestnek hívták. Végképp elsüllyedt volna ? Menthetetlenül ? 19