Budapest, 1980. (18. évfolyam)

9. szám szeptember - Brasnyó István: Varicello látogatása

BRASNYÓ ISTVÁN Vancello látogatása Még fehér ruhában, mintha fiumei utazásából volna hazatérőben, de csomag nélkül, viszkető bőrét érezve csak a tömegben: tulajdonképpen vakaróznia kellene, elnyűtt köntösként megszaggatnia a bőrét, már azért is, hogy netán így feledje el az előtte álló napok gondjait, a felborzolt fényekkel közeledő éjszakát, amely egy ismeretlen járdaszegélyre fogja állítani — bár ekkorra a viszketés valamelyest csillapodik majd, mégsem lesz képes tájékozódni, eligazodni, vagy kijelölni a tulajdon biztos helyét; villózások maradnak csak benne, akár a derült nyári égalj villámai, de jóval közelebbről, már-már vakítóan, s a fehér ruhaanyag nemsokára papírként csörög a testén, mielőtt még komolyabban fontolóra venné az éjszakai szállás szükségességét, hiszen alig haladt eddig húsz vagy legfeljebb ötven lépést, nem többet, mint amennyi egy magas, magában álló torony körüljárásához kell, amennyiben létezne ez a torony, illetve nem a bensőjéből emelkedne ki, hogy mindenáron a csúcsára jusson. Ez a szándék irányítja itt, talán valami emelkedési vágy, pedig a magasban egyre több lesz a szürke, a szemcsésedő alkonyati félhomály, a tévedés, a kételyek lehetősége, amely elkallódását, bukását, zuhanását eredményezheti, feltétlenül valami ellentéteset azzal, ami eredeti elgondolása, mert a város merőben más annál, mint amit egy fárasztó, önleleplezésnek számító utazás végén várt: mintha utazása valójában el sem kezdődött volna, csupán a tulajdon képzeletbeli tornyának a körüljárását jelentené, amelyet élete folyamán hatalmas álombeli jelképként épített, s most egyszerűen ennek lesz az őrizője, miután megérkezett, vagy helyesebben: ide képzeli önmagát minden olyan sajátságával, mely képes arra, hogy legalább részben kiemelje innen, felmutassa vagy elfedje vergődését, tanácstalanságát, zavarát, félig-meddig tébolynak ható riadalmát, s körültekintve a téren irányt változtasson vajon mihez viszonyítva ? —, elhagyja a torony tövét, meg kezdje a tőle való távolodást, a nyilvánvaló elszakadást, s végül is átadja magát a sorsának, lépésről lépésre közeledjen ahhoz az ellentmondáshoz, sebtében felcserélt távlathoz, amelyet a város kínál neki, szemben azzal, amit kialakított önmagában, vagy lehetséges végletként magával hozott, mindegy, mert it| többé nem az érkező alakítja az ambienst és szabja meg szellemét, mint pillanatokkal korábban még gondolta, hanem fejet kell hajtania az adott és kívülről elképzelhetetlen, csupán viszolyogva és nagyon régről felidézhető szürke, megbonthatatlan kontúroknak, a látképnek, amely felett évtizedekig vonulhattak a fellegek, és zuhogott szakadatlanul az eső az utca kövezetére, az épületek homlokzatára, ahonnan észrevétlenül eltüntette a feliratokat, s lassanként az ablakok is elhományosodtak, mintha kitartóan marta volna őket az idő homokja, amelyet fojtogató déli szél korbácsolt fel tengerekkel távolabb, olyan kontinensen, amely csak álmukban jelenik meg a soha meg nem érkezőknek, s valami eredendő pucérságot sejtet, kimondhatatlan viszketéstől kísérve, hogy az ember kénytelen már a gondolatára megállni a legelső utcasarkon, s hátát nekidörgölni a házfal kiszögellésének. Az üvegtáblák homályos tükre azonban nehezen veszíti el vagy veti ki magából azt az elsődleges képet, amely valaha látomásként mögöttük lakozott, lappangott és kísérelte meg egyértelművé tenni az életet, a világot: ha az érkező bizonyos estéken felpillantott kedvenc ablakába, perceket tudott eltölteni az utca túlsó oldalán, hogy minél alaposabban emlékezetébe véshesse egy konty, egy ruhaujj körvonalait, amelyeket valószínűleg sohasem fog közelről látni, de mégis mily megnyugtató volt, ha valahány érkezését ezzel a látvánnyal kezdte vagy fejezte be, illetve azt az időszakot, amit érkezésének vélt, ekként töltötte a képzeletbeli hatalmas torony falának támaszkodva, s egy pillanatra úgy érezte, hogy e tornyon szabadságának lobogója szálldos a koraesti szélben, ha egyszerre feltámad és bátortalanul lengedezni kezd a királyi vár irányából, s talán a szemlélt konty kibomlott tincseit is borzolja valami alig érezhető léghuzat, s hogy az mindenképpen kapcsolatban áll a mindenség, a csillagábrák, de legalább a fellegek elképzelt mozgásával . . ., de most, ha megeredne az eső, az érkező elveszítené papírpáncélját, a bőrén idegen anyagként csörtögő ruházatát, s meztelen kellene vonszolódnia a Kerepesi út irányába, ahol barátját vagy gondolatának, fantáziájának szállásadóját sejti, mint valami XIX. századi elvetemült alattvaló, felséggyalázó, Königattentäter, akinek legelőbb fejét kellene venni, és csak azután kérdezni meg, honnan is van érkezőben. Ám a város minden elképzelést engedékenyen befogad, így gyarapítva súlyát vagy hitelét az égtáj szemében, s ha most Varicello egy suhogó szoknyaszegély nyomába ered, amelyre az utcai világítás fluoreszkáló csipkesávot ragaszt, előbb-utóbb eléri, és megérinti azt a távolságot, ami után régóta vágyakozott, a kiterjedést, amely valójában a börtöne; a hölgy sebesen halad, s miután egy távgyalogló tempójával követve lehagyja, maga mögé gyűri a bandukoló tömeget, némi szabad elhatározásra tesz szert, s hogy legfőképpen a hátán cipelt viszketés is tűrhetővé simul ekkorra, egyszeriben maga szeretne irányt adni elképzeléseinek, amelyeket nem az idő, hanem az eddig alig tapasztalt távolság táplál, nekifeszül visszahúzó nyűgének, és nyomban homályos sarkot kíván bármiféle vendéglőben, elhagyatott kávéházban, régi és jobbára hallgatag barátokkal, akik, mióta nem találkoztak vele, nyilván már a nevét is elfeledték, s mindahányszor, amikor megszólítják, meg kell nekik neveznie magát, Varicello, mondja majd, Varicello, legalább annyira idegen, mint a gránátalma fajtája, s legalább annyira fanyar, hogy a neve elvásolja annak a fogát, aki kimondja. — Mi jelenleg — kezdi majd valamelyik újdonatúj barátja —, mi jelenleg . . . S hogy a többiek csak bólintanak, Varicello, az érkező, megérzi a szavak értelmét, ezt az áthatolhatatlan jelen időt, amely az elhomályosodott ablakok mögött kap lábra, nyeri el formáját, talán annyira véglegesen, akár a Sas-hegy sziklái — mi jelenleg . . . Tehát itt, az éjszakai galopp-pálya környékén érzi majd meg, hogy kicsoda is valójában, miféle titkok vagy elhallgatások hozták a világra, s ha valamit a fülébe súgnának, szélfúvást érezne vagy csókot, talán a nőét, akit követett vagy ugyanazt a parányi léghuzatot, amely egy valaha oly sokszor látott, s huzamosan szemlélt női tarkón borzolta a tincseket, és hogy mindezt nem tudja egyugyanazon helyre zsúfolni, e számos elveszett és zsongó érzést, messzire futamodott percepciót vagy lelkesítő látványt, egyszerre megmagyarázhatatlanul távozhatnékja van, s mivel ezt mégsem teheti meg szótlanul, elbizonytalanodva és borongós arccal kénytelen nyomban kijelenteni, hogy valami tévedés vagy varázslat van a dologban, s ennek tisztázása, feloldása vagy elodázása céljából neki nyomban indulnia kell, csupán azt nem tudja, hová. 18