Budapest, 1980. (18. évfolyam)
9. szám szeptember - Kertész Péter: Kutas voltam a Kulichon
KERTÉSZ PÉTER Kutas voltam a Kuliohon „Első parancsolat: csak azt nem iehet elfogadni, amit nem adnak". részesíti kegyeiben. Néha kifejezetten örömöt okozott a munka, már-már mámoros örömöt, többnyire olyan kifáradások közepette, amilyeneket azelőtt el sem tudtam volna képzelni. Igaz, akkoriban már másik két sráccal dolgoztam egy partiban, akik valóságos művészei voltak mesterségüknek, s egyáltalán nem volt közömbös számukra az én tevékenységem. Különösen a Professzorra emlékszem viszsza jó szívvel. Ez a nagy fülű, varázslatosan kedves fickó igazi barátságokat kötött a kútnál, s nem nevetett ki senkit a háta mögött. Fogászt, nőgyógyászt választott a kuncsaftjai közül, s nem volt olyan ügye, amelynek ne került volna intézője helyben. Amellett minden apró javítást promt felvállalat — tanult autószerelő lévén —, s a legkisebb borravalót is utánozhatatlan eleganciával vágta zsebre. Üzleti ajánlattal mindenki őt kereste. Professzor figyelmesen végighallgatta a delikvenst, s rendre csak ennyit mondott: „Rendben van, uram, vevő vagyok. A feléből mennyit enged?" Nem komplikálta túl a világot, azt tartotta, kétféle ember van: aki benzinkutas, és aki az szeretne lenni. Velem úgy bánt, mint a testvérével, tudta, hogy nem ismerem a márkákat, ezért ha valamit kért, csak annyit mondott: azt a pirosat, légy szíves. Szerencsére Magyarországon tíz autóból nyolc Zsiguli vagy Trabant, ezekkel egykettőre megbarátkoztam. Ha pedig számomra idegen autó állt elő, kétszer-háromszor is körüljártam, mire rátaláltam a tank szájára. De ekkor már azt hitték, alapos ember vagyok, annyira tudtam álcázni magam. A lényeg azonban a pénz volt. A gyűrött, beszakadt, olajfoltos, agyonolvasott pénz. Helye volt mindnek a köténykében. Bal oldalt az adibandi és a kilós, középen a váltó, jobbszélen pedig a csörgő. Ha már nagyon duzzadt a papír, be vele a kazettába. Akadt, aki naphosszat számlálta a lóvét, s akár a tőzsdén, jelentette, hogy állunk. Aztán íziben hazatelefonált, hogy jó a jatt anyukám. Azelőtt minisztériumban volt sofőr, s ha a régi főnöke jött tankolni, két térdre ereszkedve nyitotta ki a kocsi ajtaját. Közben meg tízest adott a péknek ágy óriáskifliért a közös pénzből, hogy lássa, milyenek is azok a Shell-fiúk. Az ilyen nem kalkulált kiadásokon túl is volt szépen rezsink. Mindenekelőtt kétszáz forint a főnöknek, akinek a tevékenysége nem múlta fölül holmi egyes könyvelőét. Üldögélt a kuckójában, telefonált, benzint, olajat rendelt, flörtölt a szépasszonyokkal, s délután négykor vette a kalapját. A jussáért azonban még szabadszombaton is bejött. A szöveg persze az volt, hogy ő is benzinkutas, s ha nagy a hajtás, beszáll. Közben ott lógott a szerelése éveken át érintetlenül a szekrényben. Rejtély, miért, de vasárnap elmaradt a sarc. így is összejött neki, semmiért, havonta öt darab ezres, a két és fél ezres fizetése mellé. A vállalat tudott erről, hallgatólagosan tudomásul vette, hogy dolgozó fizet dolgozónak. Hogy dolgozhasson! Ugyanis távolról sem volt mindegy, hogy a főnök kiről milyen referenciát ad fölfele. Az ellenkezés könnyen az állásába kerülhetett a renitensnek, s mehetett volna vissza robo-5