Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Buza Péter: Gregersen Saga

— Egy Strand nevű falucskában — Norvégiában — született a nagyapám. . . 1824-ben. Tizennégy éves volt, amikor édesapja — megözvegyülvén — új asszonyt hozott a házhoz. Nem jött ki a mostohájával. Elhatározta, hogy kitanulja az ácsmesterséget. A mesterremekét — a koppenhágai régi városháza egyik díszesen faragott ablakkeretét — még ma is mutogatják az idegenvezetők. Aztán tovább vándorolt Dániából Németországba. Itt építészetet tanult az egyetemen, majd Prágába ment. Pontosabban: mentek, mert akkor harmadmagával vándorolt. Innen Bécsbe vezetett az útjuk. Ez 1847-ben történt. Hát kérem, feladták a nagy utazóládákat — abban aztán minden vagyonuk benne volt — vasúton! Rendben meg is érkeztek a csomagok Bécsbe. Két társának mindene megvolt. De amikor Gulbrand kinyitotta a maga ládáját, a holmija helyett köveket talált! Ott állt egy szál ruhában, néhány fillérrel a zsebében, és azt mondta: ha már így jártam, itt maradok! Akkoriban kezdődtek az első magyar vasútépítések. Egy olasz mérnök, Talagini irányította a munkálatokat. Hozzá szegődött. Hidat kellett építenie a Vág völgyében. Kitűnően vizsgázott a munkájával, és akkor — hiszen tudja — kitört a negyvennyolcas forradalom. Mindjárt be is állt honvédnak, utásznak. így mesél Helga néni, a budai hegyek lábánál lapuló evangélikus szeretetotthon lakója. Jócskán túl van már a nyolcvanon. A negyvennyolcas Magyarországon gyökeret vert norvég ácsmester, Gregersen Gulbrand legfiatalabb élő unokája. Akárcsak nővére, Astrid — mindketten Greg er sen Nilsnék, az alapító egyik fiának és szakmai örökösének gyermekei. A Gregersen Saga „mondakörének" fonalát újabb helyszínen, egy rákospalotai kis családi házban szövi tovább a 93 éves Astrid néni, a legidősebb élő unoka. — Temesváron elhatározta, hogy feljön Pestre. Állt ott egy fogat. Szólt a kocsisnak — mikor megtudta, hogy Pestre indulnak —, hadd üljön föl a bakra. Hogy gondolja azt maga! — így a kocsis. Ez a Leiningen tábornoké ! Közben odaért a gróf is. Nézi, mi van a kocsinál. . . Nagyapám meg odalépett hozzá. Elmondta, hogy Norvégiából jött, s hogy utászként részt vett a harcokban. Méltóztassék megengedni, hogy a bakra üljek! Mellém fog ülni — így Leiningen. Aki idegen létére értünk kockáztatja az életét, az nem egy szegény utas, hanem a barátom. És maga segítette fel a kocsiba. — Később aztán rosszra fordult a dolog. Jött Világos. Olaszországba menekült. 1850-ig dolgozott ott, majd visszajött Magyarországra. Mindjárt a vasútépítésbe kapcsolódott be. A Pozsony—Pest közti vasútvonal hídjait bízták rá. Nem bántották. Nélkülözhetetlen volt. És múltak az évek, évtizedek. Megszokta, megszerette új hazáját. Csak éppen magyarul nem tudott megtanulni. Pedig nagyon igyekezett. Én még emlékszem gyermekkoromból, hogy egészen öregen is minden nap tíz új szót íratott föl a dolgozószobájában levő fekete táblára. Próbálta azokat megtanulni. Emlékszem, egyszer az ebéd-18 lőben éppen terítettek, mi meg már ott ültünk az asztal körül. Felrakták a cukortartót. A nagypapa szeme felcsillant! Éppen akkor tanulhatta a szót. Rögtön meg is kérdezte a nagymamát: na, hogy hívják ezt Lujza? Hogy hívnák? Hát cukorpikszisnek! Dehogy! — így a nagypapa . . . cu-kor-szelen-cé-nek. Szelence! No, szóval igyekezett. De hiába. — A felesége, az én nagyanyám, egy esztergomi mészáros lánya volt. Sümegh Alojsia. Szép, fekete asszony. Tizenkilenc gyermeket szült. Tizennyolc élőt, egyet halva. A tizennyolcból tizenketten nőttek fel, maradtak meg. Hat fiú és hat lány. A fiúk közül Nils, Hugo, György és Ödön szintén építészek, építési vállalkozók lettek. Endre, az ötödik fiú harminc éven át Norvégia magyarországi főkonzulja volt. A nyarat mindig Szobon töltötte a család. Ott is volt egy szép házunk. Amikor például a Bécs—Budapest vasútvonal elkészült ebben a házban és kertben adott a magyar vasút fogadást a külföldi vendégeknek. Áztán hajóra ültek, s végig az úton, Pestig Radics Béla húzta a nótát! Ez abban az évben történt, amikor megölték Erzsébet királynét. 1898-ban. Amikor a gyilkosság történt, ő éppen Norvégiában volt. Mondták neki: na, a magyarok megölték a királynéjukat ! Az nem lehet igaz! — mondta. — A magyar lovagias nép. Nagyon szerette a magyarokat. Akkor — már túl a hetvenen nem dolgozott. Minden évben ellátogatott Norvégiába, s a király mindig fogadta. Azt hiszem, VII. Haakon uralkodott akkor. Nagyon megbecsülték a nagyapámat. Mert hogy messze idegenben tiszteletet vívott ki a norvég nemzetnek. Helytállt becsülettel. Látja ezt a könyvet ? 1952-ben adták ki Norvégiában. „Nordmenn i Eventyog Virkelighet", vagyishogy: Norvégok a mesében és a valóságban. Negyven kiváló és híres honfitársa közt — olyanok mellett, mint Ibsen vagy Björnson — megemlékeznek róla is. Külön fejezet foglalkozik Gregersen Gulbranddal, az áccsal. Csak itt, Magyarországon felejtették el . . . Tegyük hozzá: méltatlanul. De hogyan lett gazdag virilista és tekintélyes polgár a múlt század Pestjén a messzi Norvégiából elszármazott ambiciózus fiatalemberből? Bár a magyar vasúttörténet — amelynek az 1840-es években megkezdődött hősi korszakában jelentős szereplőnek számított a jeles norvég — adós a munkásságát feldolgozó tanulmánnyal, néhány forrásmunka, így elsősorban Gelléri Mórnak 1887-ben megjelent A magyar ipar úttörői című munkája alapján, nagyjából képet alkothatunk nagyszabású vállalkozásairól. „1850-ben Pozsonyba került... Ez időben vezette a Vág és Ipoly fölött emelt hidak építését és az Esztergom és Érsekújvár közötti vasútépítési munkálatokat. Mint híd- és vasútépítésben specialista, Gregersen csakhamar jó hírnévre tett szert, s számos fontos alkotást bíztak rá. Ő vezette: a szolnoki vasúti fahíd építését, a szegedi híd alapozási munkálatait, többnemű töltési munkálatokat, a budai vasúti indóház, a híres budai alagút építési munkálatait és a tétényi vasútvonal Elfelejtett épületek DR. BUZA PÉTER GREGER! Ken/eret, fasírozottat, almát osztottunk a frontra induló katonáknak Gregersen Gulbrand az 1850-es évek elején