Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Gáspár Tibor: Mire kötelez a panel?

azt a kőműves a habarcsba rakja. Természetesen a panel elhelyezését csak gép végezheti, és az építkezések környékén gémeskutakra emlékeztető acélszörnyek meredeznek, gyáraépülnek, amelyek ontják a vasbeton elemeket. A panel szintén az európai újjáépítés terméke, francia gondolat, akár a többszintes, szabadonálló lakóház. Persze a panel nem egyszerűen« a tégla vagy a sok tégla pótléka. Jellegzetesen más építőanyag. Szerkezeti szerepe, erő- és hőtani tulajdonságai, hangtani hátrányai meghatározóak. A paneles építés az épületszerkesztés számára új utakat jelölt ki. Panelból másképpen kell építeni, ami nem azonos azzal, mintha más módon akarnánk előállítani téglaházakat. Az uj panelépítészet Európa-szerte más, mint a hagyományos építkezés. Nemcsak azért, mert párosult a ,,nagy lakóház", a telep diktálta rendezőelvekkel, hanem azért is, mert az építés anyagszerű kifejezési kényszerekkel jár, eltér attól, amilyennek eddig az épületet ismertük. A lapok látszanak, nagy vonalháló rajzolódik ki. A vonalháló szerkezeti elemeket jelöl, amelyek terhet is viselnek, a nyílások csak azokon belül, a háló jelölte szélektől bizonyos távolságokban adódhatnak. Hiszen az elemet gyártani, szállítani, mozgatni kell, minden darabnak önálló statikája van, amellett, hogy szerepe adódik az egészben is. Gondolni sem lehet arra, hogy az épületsíkok felülete ne legyen tartós, időtálló, hanem csak vakolt, mint a régi bérházaknál, hiszen a gyártás, a szállítás, elhelyezés sérülékennyé tesz minden darabot. Egyébként is elképzelhetetlen, hogy az épületkolosszusokat vakolatjavítással tatarozgatni kelljen. Tartós, ellenálló anyag a zúzott kő, a folyami kavics, amely habarcsba ágyazottan páncélkemény tartós kérget alkot a vonalhálós panelfelületeken. Mindez váratlanul gyors és radikális változásként söpört végig Európa építészetében. Kevés idő maradt elmélkedésre, a szükség is diktált, kellett a lakás — sok lakás —, és kell ma is. Budapesten is. Sok változás, sok felismerés történt a „paneles kezdetek" óta. Az ország és fővárosunk nem is a kezdet kezdetén kapcsolódott a folyamathoz. Bizonyos tapasztalatok — elsősorban műszaki ismeretek formájában — hozzánk már megelőzően eljuthattak. A panelos építészet azonban mindig változik, napjainkban is keresi legjobb kifejezési formáit, keresi rendeltetésével egyenértékű megnyilatkozását. Meglehet, hogy a közfigyelem számára a változások, a módosulások nem túl nyilvánvalóak, nem elég harsányak. Még valamit a panelról. Ahogy a panel fejlődik, fejlődik az úgynevezett „lakóegység" és a lakónegyed fogalmáról alkotott építészeti vélemény is. Az elmúlt években már szinte észrevétlenül túlléptünk a kezdeten. Az új negyedekben már nem csupán a szoliter, anagy építőkockák dominálnak, újra megjelenik az utca, a tér formája, az épületek nem hasábszerűen, hanem bizonyos formációkat felvéve, épúletvonulatokat alkotnak. Ezzel eljutottam a monotonitás problémájához. Hiszen miért csinálnánk titkot abból, hogy panellakótelep és monotonitás a közhasználatban kézenfogva járnak együtt. A monotonitás: mértéktelen ismétlődés. A hangsúly ebben az esetben a mértéktelen szón van, mert az ismétlődés önmagában ritmus, ha mértéke van. Ritmus a görög templom oszloprendjének egymásutánja, ritmus a katedrális támpillérjeinek sora, ritmus az áttekinthető, felmérhető egységet alkotó épülethomlokzat sík vagy mozgalmas ismétlődése, ha azt a titokzatos küszöbértéket nem lépi túl, amely már a monotonitás érzetét váltja ki. Minden előzőből, a panel eredetéről elmondottakból látható, hogy a monotonitás veszélye: a mérték elvesztése. Ellene nincs szabály, csupán az alkotói és építtetői önfegyelem. Az alkotói: hogy a térbe helyezett tömeg mindig gondos mérlegelés tárgya legyen; az építtetői: hogy mérlegelés tárgya lehessen. Hogy gyártási, döntési, rutinkényszerek a mérlegelés jogát és lehetőségét vitássá se tegyék. Hagyják az alkotók kezében. A ^^ szín az épületen nem varázsszer, nem kozmetikai eszköz. A színnek szerepe, történetisége és jelentősége is van. Gyakran halljuk: legyenek színesebbek az épületek. a színes szebo. Nyilvánvaló, hogy a színes szép is lehet. A történelmi építészetben a szín szerepe Európában nem volt domináló, de jelentéktelen sem. Közismert, hogy a barokk és a klasszicizmus színezett. Használt erőteljes színeket is, ezek közül csak az érett mélysárgát említem. Európának körülöttünk levő részein azonban például jórészt ismeretlen volt a kék szín az épületen. A XX. század ebben is sokat újított, elsősorban az 50-es, 60-as években. Főként a déli országokban, — de az északiakban is — jóformán varázsütésre harsány, erős színek jelentek meg a homlokzatokon. Szinte jelzésszerűen, foltszerűen, nem bevonva és kiemelve felületet, mint a történeti építészetben. A paletta minden színe felvonult. E korszak „berobbanását" megkésve követte a hazai építészet. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy csak lassabban fejlődtek ki az e célra alkalmas festékanyagaink. Egy-két próbálkozás kudarcát éppen az alkalmazott festék gyenge minősége idézte elő. Ilyen például az Üllői út páratlan oldalán — a Futó utca sarkán — álló 1957-ben készült raszteres, egyébként Schall József építész kiváló épülete vagy ilyen a Liszt Ferenc téren, a Zeneakadémiával átellenben levő, Virág Csaba építész tervei alapján készült lakóház. Ilyen volt a gyorsan tönkrement Árpád-hídfői lakótelep, amelynek friss, erős színei egy-két év után megkoptak. Helyreállításuk hatásában nem is emlékeztet az eredetire. Megjegyzem, hogy a színes építészetnek ez a tendenciája — az európai építészet mezőnyét tekintve — nem volt tartós. Nálunk azonban — és még néhány országban — túlélni látszik magát. Azokra a legutóbbi időkben is megjelenő törekvésekre gondolok, amelyek a szín szerepét egyes épületegyüttesek érdekében felfokozzák. Ez ismerhető fel az ún. színes iskolák, óvodák esetében, ahol az épületeken található erős, lokális színek a környezet egészét öltöztetik. A gyermekek színvilága más. A felnőttek megriadtak a barna, gyermeknyelven „csoki" óvodától, pedig a kicsik tudták, hogy a szín hozzájuk szól. El is fogadták. A szín lehet jelrendszer is. A paneles épületen, a panelnégyzetháló dekoratív nagy mozaikjának jel- és eszköztársa lehet. Történtek kísérletek erre is, legújabb lakótelepeink egyikén azonban inkább megrökönyödést, kétkedést, mint elismerést váltott ki. Lehet, hogy éppúgy átmeneti lesz a kétkedés, mint a zöld, barna és lila iskolák, óvodák esetében? Önmagában sok buktatóval jár a színezés. A 30-as 40-es éveknek a fagylalt minden színére átfestett XIII. kerületi bérházai viszszataszítóak. Vitára vezethet a múlt század végi eklektikus épületeket túlszínező törekvés is. Bizonyos helyeken — mint például a Rákóczi úton — a közönségsiker elnyomta a szakmai kritika hangját. Bizonyos helyeken pedigfurcsaellentmondásokat szülhet, meghamisítva történeti korok építészeti nyelvét. Gondolok a Mártírok úti templom fekete szentjeire és ablakkereteire. ^Jgy érzem, hogy az általánosságok mögött is mindig Budapestről beszéltem. Nem tudom, észrevették-e, hogy mindeddig gondosan elkerültem a „szép" kifejezést. A szép fogalma is sok mindennel bővült, sokszor kellett átértékelni. A szép mint alig használt jelző ólálkodik mai építészetünk körül, nem mintha egyszer-kétszer önkéntelenül ki nem mondanánk. A szép több is, más is. Mai építészetünkben az a szép, ami a kor technikai színvonalán mívesen és tökéletesen megformált. A szép nem a bájos, nem a kedves, nem a hangulatos. Mindezek nem zárják ki persze azt, de összetéveszteni azzal, tévedés lenne. Természetesen változik minden. Befejezésül csak egy gondolatot ennek illusztrálására. Építészettörténetünk egyik ma is élő kiváló professzora, 1928. évi előadásán a következőket mondta a Nagykörútról: „Érthetetlen ez a sivár, invenció nélküli egyhangúság, amely ezt a négy és fél kilométer hosszú, elejétől végig harminc méter szélességben kiépített utat jellemzi." Nos, azt hiszem, kevesen vannak, akik ne vonzódnának valamiképp a Nagykörúthoz. Sivár? Igaz, nem a legnagyszerűbb épületek sorakoznak ott. Mégis fővárosunk elválaszthatatlan, szeretett része ma. 17