Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Gáspár Tibor: Mire kötelez a panel?

Az Óbudai lakótelep. Tahin Gyula felvétele MIRE KÖTELEZ A PANEL? Budapest építészete napjainkban — idézem: — „felesleges volna például a húr hosszabb elzengése, mert ez a zene természeténél fogva ornamensteli és éles frázisvégekkel, megszámlálhatatlan szünettel gazdagon artikulált. Felesleges az áttűnés fokozatokat lehetővé tevő, itt hamisan csengő finomkodást inspiráló modern jobbpedál mechanika, mert ezt a zenét pontos kontúrokkal jegyezték le, legfeljebb díszítő jellegű foltpedálozásra mint különleges effektusra számítva." E szöveget nem én találtam ki, egyik nemrég megjelent komoly zenei szakkönyvből ollóztam. Azt sem állítom, hogy az idézett rész értelmetlen lenne, valójában gondosan megfogalmazott véleményt mond Haydn ama bizonyos művéről. Nos, mit gondolnának, ha én például így fogalmaznék a várbeli Hilton-szállóról: „A horizontális, finoman cizellált Várhegy pesti oldalról kitárulkozó vedutájában Schulek Halászbástyájának romantikus kőcsipkéi mellett erős, vertikálisan ritmizált, a Domonkos-torony sziluettjére poentírozott és a hajdani templomhajó hiátusával összekapcsolt kettős tömeg, élesen metszett, kemény tetőfelületekkel artisztikus egységgé válik, kiegészítve és továbbfejlesztve a Várhegy spontán alakult évszázados morfológiáját"^ Az összehasonlítás céljából fabrikált esszéizáló leírást túl érthetőnek találom — legalábbis e pillanatban. Feltételezve, hogy a és az építészet hogyan is függ össze, melyiket, mi különbözteti meg a másiktól. Az építés — e fejtegetés gondolata szerint — az a módszer, folyamat, eljárás, technológia, ahogy az építmény elkészül, ahogy épületté válik. Az építészet viszont képzőművészeti ág, tehát része a művészetek azon csoportjának, amelyet képzőművészetek címszó alatt foglal össze a művészetelmélet, a művészetek története, értve ezalatt a „síkban vagy térben való ábrázolás művészetét". M I w »ennyiben és miben művészet napjaink építészete, mi teszi azzá? Egyáltalán milyen módon igazodhatunk el mindabban, ami manapság építményként megjelenik? Az építés technikai, szervezési és ipari problémáival, erőfeszítéseivel, sikereivel és kudarcaival ezúttal nem kívánok bővebben foglalkozni. Nem aszerint minősítem majd az építményt, hogy beázik-e, jól zárnake, üzemképesek-e az ajtók, ablakok, fűtőtestek. Nem minthaezek nem lennének nagyon fontos kérdések, és ne lenne mindezeknek egyfajta széles, közös határterülete magával az építészettel is. Azt hiszem azonban, hogy a technikailag hibásat vagy rosszat meg lehet javítani, vagyis, hogy jól is meg lehet csinálni. Az épület egészében e részeknek jutó szerep részleges, így tehát nem a részek, anyagok és megépítési módozatok minősége vagy minősítése a perdöntő, ha egyébként ismerjük és értjük, hogy az épületet az építész eleve jó anyagokból és szerkezetekből és jó munkával kívánja megvalósítani. Aligha kétséges tehát, hogy az építmény vagy épület nem válik mechanikusan művészi alkotássá azáltal, hogy létrehozták, csupán akkor és oly mértékben, ahogy az alkotói-létrehozói folyamatban a rq

jjvészi igény és igényesség megvalósul akár az alkotói spontaneitás, alkotói egyéniség szuverenitása révén — a tehetség tükörképeként — vagy akár az alkotói folyamat iniciálása folytán, ha a megrendelőépíttető az alkotás művészi kvalitását eleve elvárja, megköveteli. Ez utóbbi esetben az alkotóimegrendelői egymásra találás az építőművészeti alkotás biztos sikerének a titka. Tehát az építés egésze nem áll és nem is állhat műremekekből. Hibalenneazonban azt állítani, hogy a téma szerint, a feladat szerint eleve differenciálni lehetne, illetve kellene, hogy mikor és mi legyen, vagy lehet művészi értékű. A legkisebb vagy legjelentéktelenebb építmény is azzá — talán úgy mondanám — neme•ülhet az alkotói tehetség ereje által. Ugyanakkor nem zárható ki ennek ellenkezője sem: tehetség hiányában a művészi érték — sajnos — elmaradhat még olyan esetekben is, amikor az építtetői-társadalmi igény elvárná a művészi tulajdonságot. Érdekes talán megjegyezni, hogy nem azonos módon szerepelnek a társadalmi érdeklődés fókuszában az egyes művészeti ágak. Koncerttermeink zsúfoltsága ellenére sem beszédtéma oly nagy mértékben — mondjuk — valamely közismert kortárs művészünk vonósnégyese, mint például egy-egy jól, esetleg kevésbé jól sikerült lakótelep vagy középület. Persze a hasonlat sántít kissé, hiszen csak érzékeltetni kívánom: az épület, a környezet, a város, mindenki témája, — s ez nem is baj. A kritika a publicisztikában, sajnos, legtöbbször csak annyi: „modern új létesítményt avattak" vagy „az építők határidőre adták át" és így tovább. Viszsza-visszatérők a jelzők is, miszerint „új vonalú", „acél-üveg", esetleg „impozáns" — végül pedig az a sztereotip gondolat, hogy „álmodta a tervező". Hihetetlenül szegényes és kifejezéstelen zsargon ez. Vajon csak ennyit és csak így lehet írnibeszélni az építészetről? Ha már a zenei hasonlatba bonyolódtam, utalok a régi műegyetemi diákhumor vicclapjának címére: Megfagyott Muzsikus. Ez volt az építészhallgatók újságjának neve abból kiindulva, hogy az építészetre a XIX. század egyik gondolkodója azt mondta: olyan, mint a megfagyott zene. Innen az ötlet, hogy akkor annak művelője a megfagyott muzsikus — az építész. A zenével kapcsolatosan bizonyára sokan olvastak ilyesmit, hogy 15